Védekezzen napfény ellen! Ez állt Jónás bácsi kirakata fölött. Az arra járók megnézték, kicsit vonogatták a vállukat, majd továbbálltak. Jónás bácsi meg gondosan, ahogy minden reggel megtette, elsöprögette a hordalékot. Emberemlékezet óta, szokta mondani a kicsi Katz Rozinak, aki minden délelőtt ott üldögélt a bolt előtt, és segített áttörölni a pasztás dobozokat. Az idő mérhetetlen, csak a romlás látható, amit megpróbálunk láthatatlanná tenni, szokta mondani. Meg az emlékek. Amire sokat gondolsz, az kifényesedik, a többit belepi az iszap.
Jónás bácsi emlékezett. Azon a napon is úgy indult, ahogy mindig. Felvette a barna köpenyt, alatta az ing, alatta az atléta, alatta a szívdobogás, a szívdobogás fölött a csillag. Hét csillag volt a cégtábla fölött, meg egy nagy cet, szájában egy bronzpasztás dobozzal vigyorgott, a hasában meg Jónás bácsi kínálta az időjárásálló cipőket. Az emlékezet őrizte a cégtáblát. Amikor átadta a boltot a segédnek, másnapra leverték a nevetgélő cetet. A receptet akarta odaadni, ne vesszen kárba. Az emberiség cipőinek esélye legyen. Azoknak a szép gojzer-varrott cipőknek.
A Palatinus házakat még nem látta, de a Duna felől már elérte a vízszagú szél, Kapuról kapura surrant, már csak két sarok, már csak egy. A kioldódott cipőfűzőjét akarta megkötni, a szakállát tegnap vágta le. A szakáll alatti bőr élesen különbözött a szakáll fölöttitől – mint egy félbemaradt bohóc – gondolta, reggel a tükörnél. Nem esett nagyot, egészen közel volt a földhöz, amikor felrúgták. A szemüvege elrepült. Az egyik csizma rálépett, hallotta a lencsék ropogását. Ha nem látsz jól, akkor a többi érzéked kiélesedik, szokta mondani.
Rozit nézte. Anyád hiába ölelt, sírtál. Odalöktek, épp mellétek. Fél zacskó Weiss féle málnacukor volt a zsebemben, szemenként adtam a szádba. A monogramos zsebkendőmbe fújtad az orrod. A rakparton, amikor levetted a cipőd, láttam, ráférne egy alapos tisztítás. Az a sok cipő, a kicsámpásodott életek, a Götzék legkisebb fiának a cipője, az egyik megmagasított talppal. Ahogy a Götz gyerek ott állt, gyapjú zokniban, soványan hintázott a rossz lába a másik mellet. Cserbenhagyta az egyensúly, egy pillanattal a lövés előtt zuhant a vízbe.
A fájdalom. Nem is volt fájdalom. A félelem maradt meg. Itt feküdtünk. Néha egyikünk, másikunk testét sodorta el az áramlat. Amikor a hidakat felrobbantották, az is csak egy víz alatti lökés volt, mint a strandon. A Pala hullámfürdőjében. A félelem. Az maradt sokáig meg. Abban a félelemben kezdődött az átváltozás. Ahogy felhólyagosodott a hús, aztán leolvadt, mint a tölcséres twist-fagyi a Margitszigeten. Mind a három Braun nővért ott lepte meg az átváltozás. Fennakadtak a part menti füzek gyökérzetében. A Gerberék Paksig mentek.
Te nem is emlékszel, olyan kicsi voltál. Amikor először ugrottál az Árpád híd lábánál ki a vízből. Egy ezüstös halfarok csillant a sötétben. A legkisebb sellő, a nevetésedet meg se hallották odafent. A habfiúk meg versenyeztek, ki kerüli meg szlalomban leggyorsabban a pilléreket. Kertész doktor megnyitotta a reuma rendelőjét a Lukács túlfolyó oldalában. A Radnótiék meg felépítették a mikvét. Egyikünknek sincs szüksége cipőre, a lábaink összeolvadtak, és a csontok rugalmas porcokká váltak, mégis rendben tartom a pasztát.
Az év egyetlen éjszakáján, amikor még alszik a város, fehérbe öltözik minden pikkely. Nem iszunk, nem eszünk, csak megbocsátunk. Előkerül a bronzpaszta, kipucoljuk a Duna-parti cipőket, és hallgatunk, mert minden lépés éles késen jár.
