Buja, magas a Duna-delta fűje, fája, az őrtoronyból nem láthattam, mit szedett kosarába szép Mitti, a zord lipován, Vlagyimir kapitány leánya. Ha a mandulaszemű tatárlány, Ruszlánya kószált a nádasban, akkor kiszúrt valakit, finom szimattal az őrszázad zsoldjára utazott, mert rendesen értesült, mikor osztott pénzt nekünk Vlagyimir kapitány. Ruszlánya nyáron unzsenírt benyúlt a barakkok nyitott ablakán, amikor a pihenő hadnép pucérra vetkőzve tábori ágyon hevert már, dög melegben felpállott ágyékát szellővel fúvatta.
A tulcseai századparancsnokság a nimfa hírére a kapitányt a zsoldon kívül brómmal és sok huszárzsírral indította vissza a deltába, de amikor kankót diagnosztizáltak a garnizonban, a tiszt ettől fogva kíméletlenül ütött. Mondjam még, hogy fogamat köptem a delta posványába? Rettegtünk tőle, magasan vállas volt, mint a brailai világítótorony, lepattant róla a penge állítólag, keze, mint a Galacon asszimilálódott görög dokkmunkásnak.
Hagyd, mondták a fiúk, Mitti őrült, csontokat gyűjtöget, ez az ő heppje. A szigetre szép Mitti a Szulina ágon járt át csónakkal, egyik szememmel a nádvágó rabok mozgását figyeltem, másik szememmel Mittit kísértem lélegzetvisszafojtva, amikor onanizálásomhoz jó formát kínált. Óvtak az öregebb bakák szép Mittitől, azt mondták, Vlagyimir kapitány herélést helyezett kilátásba annak, aki megpróbálná a szép leányt nádasba vinni, korábban egy oltyán fiút Dunába nyuvasztott ezért, szép Mitti azóta lett kicsit tébolyult.
Gyűjtött hát szép Mitti lábszárcsontot, koponyát, álkapcsot, csigolyából rengeteget szedett. Vlagyimir kapitány mondta, hogy hajdanán Csernavoda ellen küldött cári sereg maradéka, esetleg a tamarioarai lepratelep hulláit dobja felszínre a mély, de ehhez magyar kiskatonának az égvilágon semmi köze. Értetted, baiatule (fiú) kérdezte, és vaskos öklöt mutatott. Értettem, kapitány. Egy tájékozott bukaresti úri gyerek viszont úgy tudta, éppen a Duna-csatornához deportált politikai foglyok titkos temetőjében aratjuk a nádat.
Egyszer csak délebbre vezényeltek, a Duna Szent-György ágának torkolatához. A kapitány költöztetéséhez kivezényelték fecsegő Nica közlegényt, innentől kezdve meg volt fejtve a titok. Vlagyimir kapitány cölöpökre épült házából ládaszám hordtak ki felfűzött csontvázakat, lehet, mondta a közlegény, a kapitány háza sátánisták szeánszhelye volt, viszont az okos bukaresti úri fiú szerint a keleti rítusú népeknél ilyesmi kizárt. Mitti viszont nem volt sehol. Aznap előtt azt mondta, néhány csontért átevez a Szulinán, ám ellenkező irányt vett, elment a töltésen Tulcsea felé. Vlagyimir kapitány őrjöngött, nem tudta, ott helyben kit heréljen ki, gondoltuk, tizedelni fog, de nem.
Eljött a másik tél, mint Dobrudzsa: fagyos, szeles, szürke január. A krivec jó ideje offenzívába kezdett északon, hol elölről, hol hátulról mart belénk, felfordította a barakk pléhfedelét, a tábor népe föld alá bújt volna ilyenkor. Estére arcunkra dermedt a jeges kín, az érckályha vörösre izzott éjfélre, felváltva gyúrtuk, fújtuk szemöldök nélkül már. Kapcát szárítottunk hajnalig, amíg a Szent-György ágon leúszott az első hajókürt.
Egy este, tán lipován karácsony lehetett, álltunk tábortűz fényében, meg- megvillant Vlagyimir kapitány arca, alig volt lágyabb valamivel. Néztük a Duna-ág fénylő felszínét, egyszer csak két alak tűnt fel a töltésen: elől szamaras ember jött, hátul arctakart asszony kísérte. Szamárhátra kötözött rongyokból halvány pára szállt a hideg égre fel. Nica közlegény fáklyával a gyermekre világított, fáin kölyök, mondta.
Amikor hajókürt hasalt el hosszasan a lápon, valaki kimondta: Vlagyimir kapitány fagyott. A tiszt üveges szemmel nézte szép Mittit, mintha vádlón, aztán a vad tekintetét is végképp bevonta a zúzmara. Később a csoda hírére megindultak a tamarioarai leprások, megnézték a jégembert, majd köpködték, te, csúnya, te, csúnya Heródes-fajzat. Tavaszra Vlagyimir kapitány csontig kiolvadva teljesen összeroskadt, a kutyák sem hordták szét.
