Kulcs, kicsiny üdülőfalú Fejér megyében közvetlenül a Duna partján. Három kilométernyire Rácalmástól és 10 kilométernyire Dunaújvárostól. A falu, a környék új és régi gazdagjainak, a hajdani dunaújvárosi kommunista pártelit katonáinak és kisembereinek valamint a mai Vasmű új külföldi tulajdonosainak kedvenc pihenőhelye. A faluban szinte minden fajta épület megtalálható, az egyszerű vályogházaktól a funérlemezekből összetákolt hétvégi házakig, és a kacsalábon forgó palotákig egyaránt.

Ahogyan az emberekből is. A hajdani Dunapentele és Sztálinváros építőinek leszármazói mellett nagyon sok a környező falvakból betelepült bevándorló és nyaraló él itt békés egymás mellett.

A leghivalkodóbb házak a magas löszfalon épültek, káprázatos panorámával, dacolva a félelemmel, hogy egyszer a laza föld megmozdul, és maga alá gyűri őket.

Ha az ember a Duna parton sétálni akar, akkor mélyen le kell ereszkedni a kanyargós utakon, de a látvány mindenért kárpótol. A közvetlenül a folyam medre mellett ágaskodó fűzfák látványa a víz erős morajlása és a semmivel össze nem téveszthető levegő sajátságos illata, amely keveredik a halak és a nedves föld illatával , megragadja az ember lelkét.

Azon az estén is így történt, amikor megláttam az idős asszonyt. Olyan hetvenévesnek, de inkább kortalannak tűnt szikár alakjával, amelyet különösen kiemelt a fekete vászonruha. Ott ült a vízparton, közvetlenül egy kidőlt fatörzsön, és hevesen gesztikulált. Mintha valakivel vitatkozott volna. El akartam kerülni, de egy faág reccsenése miatt észrevett. Zavartan nézett rám. Megálltam. Ekkor váratlanul megszólalt.

- Bolondnak tart? – kérdezte indulatosan
- Nem… dehogy. – motyogtam és tovább akartam sietni, amikor ismét megszólalt.
- Ne menjen el! Siet valahová?
- Nem. Egyáltalán nem. A közelben van a hétvégi házam és imádok a vízparton sétálni. – válaszoltam, ugyanakkor kíváncsi voltam az asszony magyarázatára.
- Várom a jelet, hogy mehessek. Minden év március 15.-én kijövök ide. Már lassan öt éve.
- Miért? Mi történt?- kérdeztem kíváncsian..
- Öt évvel ezelőtt, ezen a helyen fulladt a folyóba az kisunokám és a lányom.

Az asszony remegve a hajába túrt és keservesen zokogott.. Most már határozottan érdekelt a folytatás.

-Meséljen! –biztattam.
-Mindez március 15-én történt. A faluban éppen véget értek az ünnepségek. A lányom és a kis unokám kijöttek a vízpartra sétálni. Éppen betöltötte a hatodik életévét. Imádta a Dunát és a halakat. A születésnapjára akváriumot is kapott. Mindig. nála volt a kulcs. Érit? A kulcs!

Nem értettem.

- A gyerek találta a folyóparton. Színezüst kulcs volt, akkora, mint egy húszforintos. A sok állástól már feketére oxidálódott. Alig győztük lesikálni. Hozzáerősítette a kedvenc macija nyakára és soha meg nem vált tőle. Szóval ott sétáltak a lányommal, amikor felbukkant egy uszály, amely alig emelkedett ki a vízből annyira meg volt terhelve. Dunaújváros felől jött, a sodrással szemben. Az unokám sikoltozni kezdett. Mama, hozzák a rossz lelkeket, azért ilyen nehéz. Elkezdett vékony hangján kiabálni, izgatottan ugrálni és integetni. Annyira hadonászott, hogy a kulcs a macival együtt nagy ívben a folyóba zuhant. A gyerek meg utána… persze az anyja is követte.

Nem tudta tovább folytatni. Ismét zokogni kezdett. Kis idő után folytatta.

- A gyerek, mint az őrült rohant a folyóba, ahol a kulcsot elmerülni látta. Közben folyamatosan sikoltozott, add vissza víz a kulcsom, add vissza! Az anyja meg eszelősen próbálta utolérni. De már nem tudta. Itt a folyó két méter után hirtelen mélyül és sok az örvény. Elnyelte őket. A gyereket és az anyját is. Egy ember a háza teraszáról látta az egészet. Mire leért a partra, már elnyelte őket a folyó. Hallotta még, hogy a gyerek azt kiabálta, hogy meg van a kulcs. Soha nem találták meg őket. Pedig több mint két hétig keresték, de a víz sem vetette ki a tetemüket. Itt a temetőben jelképes sírjuk van, mert soha nem kerültek elő.
- Maga pedig minden évben kegyeletből kijön erre a helyre. – próbáltam meg nyugtatni.
- Maga súlyosan téved. Én nem kegyeletből jövök ki, hanem azért mert az unokám nekem ígérte a kulcsot. Azt mondta, nagyi a kulcs a tiéd lesz, mert ez a kulcs a szeretet kulcsa. Kinyitja az emberek szívének rejtett kamráit, ott, ahol a boldogságnak van helye. A férjem váratlanul hunyt el és én teljesen összetörtem. A gyerek imádta a nagyapját is. Mindig vigasztalt azzal, hogy a papa már jó helyen van a Jézuska mellett. A boldogság kulcsát akarta nekem adni. Érti? Azt akarta ez a csöppnyi gyermek, hogy nekem jó legyen.

Összeszorult a torkom és észre sem vettem, hogy hirtelen besötétedett. Felerősödött a szél és váratlanul az eddig békésen úszkáló folyami sirályok izgatottan felrebbentek. Az idős asszony zaklatottan suttogni kezdett.

- Nem hallja? Figyeljen! Mintha egy gyereksírás lenne. Ugye maga is hallja? Igen! Na végre hív az unokám! Ugye maga is hallja?

Nem hallottam semmit csak a felerősödő szél zúgását és az izgatott madarak szárnyainak csattogásait, akik furcsa módon, a folyó közepén kizárólag csak egy helyen köröztek. Az asszony felpattant a fatörzsről és meredt szemmel nézte a madarakat. Arca megfeszült, szemeiből megindultak a könnyek.

Mozdulni sem bírtam, mert éreztem, hogy valami olyasmi fog történni, amelynek terhét egy életen át viselni fogom. Ekkor hírtelen már én is hallottam a sírást. Egy gyermek vékony sírását. Teljesen összezavarodtam. Az asszony elindult a folyó közepe felé. Eszelősen kiáltozott.

- Jövök már kisunokám! Tudtam, hogy eljössz és elhozod nekem a kulcsot. A szeretet és boldogság. kulcsát.
- Álljon meg! – ordítottam, mert a látvány kijózanított.

Utána futottam a vízbe, de elkéstem. Az asszonyt azonnal elnyelte a sodrás.

Hirtelen egy nekem úszó farönk kibillentett az egyensúlyomból és bezuhantam az éppen ott kavargó örvénybe. A jéghideg víz azonnal elborított, éreztem, hogy a víz ereje húz lefelé a mélybe. Arra eszméltem fel, hogy a lábam elérte a meder alját. Utolsó erőmmel felrúgtam magam a felszínre és pánikszerűen csapkodva próbáltam kijutni a vízből. Szerencsém volt, mert nem távolodtam nagyon el a parttól és így kikecmeregtem a szárazra. Remegtem a hidegtől és a kimerültségtől. Az asszonyt sehol sem láttam. Az igazat megvallva akkor nem is törődtem vele, mert örültem, hogy élve megúsztam ezt a kalandot. Sietve indultam el a falu felé, amikor a lábam előtt a már egyre gyérülő fényben egy csillogó tárgyat vettem észre.

Egy fénylő aprócska kulcsot a hozzá erősített gumimacival. Magam sem tudom, hogy miért, a macit a kulccsal együtt visszadobtam a folyóba

Azóta minden évben, márciusban kijövök a folyópartra – velem együtt a fél falu -, leülünk a farönkökre és várjuk, hogy a folyó visszaadja a boldogság kulcsát

Egyszer biztosan megtörténik.