Apámtól hallottam ezt a történetet. Sokszor elmesélte, de mindig egy kicsit másképpen.
Halála előtt egyre többet filozofált, bölcselkedett. Ekkor nyerte el a történet végleges és egyben legszebb formáját.

Nagy élet volt valamikor a Római parton. A város minden részéből jártak oda szórakozni, sportolni az emberek. Semmi máshoz nem fogható hangulata van a helynek. A Római parton akkor is van élet, ha a város összes többi pontján szürkén telnek a hétköznapok, és unalom lepi be a háztetőket.

Jeremiás kora tavasztól késő őszig itt élt a parton. És nem akármilyen ember volt!

Jól hallottad, Jeremiásnak hívták azt a nagydarab, szakállas dunai hajóst, akit az Adrián tengeri medvének neveznének. Száznyolcvan centi magas lehetett és körülbelül százhúsz kiló. Erősen őszülő dús sörényén látszott valamelyest az idő múlása, de bivalyerős testén nem hagyott nyomot az idő vasfoga. Napsütötte bőrét szárazra cserzette a víz és a szél.

Volt a parti sétányon minden, ami kellett. Halsütők, lángososok, presszók, sörözők, fagylaltozók töltötték ki a csónakházak közötti hézagokat.

A városközponthoz közelebb eső partszakaszon sűrű volt az élet, Csillaghegy felé haladva élhetőbbé vált a tér. Itt kezdődtek a hétvégi üdülőházak. A papírgyár üdülőparkjából lekanyarítottak valamikor egy keskeny, de azért szellős parcellát, amely ráérősen nyújtózott végig a Nánási úttól a parti sétányig. Az alsó kapu a parti sétányra nyílott, ahonnan kitaposott ösvény vezetett le a papírgyári stéghez.

Jeremiás volt ennek a teleknek a büszke tulajdonosa, és szabadon használhatta a stéget is. Néhány évvel korábban – mielőtt nyugdíjba ment - ő volt a papírgyár igazgatója. Erőteljes, őszinte lényével tiszteletet keltett az emberekben. Azok is felnéztek rá, akik nem ismerték szakmai előéletét. Minden szem rászegeződött, ahol megjelent. Mindig és mindenhol ő volt a társaság középpontja. Szerették az emberek, és ő is szerette az embereket. Szívesen elbeszélgetett mindenkivel, de csak akkor időzött sokáig, ha vele volt a felesége is. Egy idő után egyszerűen hiányérzete támadt, ha nem volt mellette az asszony. Alma alacsony termetű, formás kis asszonyka volt. Finom lelkű, intelligens és belevaló. Huncut szemei kilométerekre űzték a szomorúságot.

Csodálnivaló pár voltak! Nem úgy, mint a sziámi ikrek, akik nem tudnak egymás nélkül élni. Ők egyszerűen nem akartak egymástól távol lenni!

Jeremiás még aktív korában felépítette magas lábakon álló hétvégi házát. Az alsó szinten volt a csónakház, a kincsek igazi tárháza. Volt benne két viszonylag újonnan vásárolt egyszemélyes tengeri kajak, egy hármas kenu, egy keelboat és egy kajütös motoros hajó. Ott szomorkodott az egyik sarokban egy régi túravitorlás is, de már csak nagyon ritkán jártak le vele a Balatonra.
Leginkább a keel-el vagy a kajakokkal futottak ki. Szerették a vizet, jólesett nekik, ha megmozgathatták egy kicsit a tagjaikat. A kajütös motoros hajóval több napos kirándulásokra jártak, általában fölfelé a Duna-kanyarba vagy annál is tovább.

Az egyik ilyen kirándulásról Jeremiás egyedül tér haza. Kérdezgették tőle, hol van az asszony, de nem válaszolt, csak hümmögött. Mindig szívélyes mosolya kényszeredett grimaszba fordult. Egyszer meg is tántorodott a kérdés hallatán, épp hogy elkapta a mellette álló. Ezután nem volt több kérdezősködés. Volt, aki meg is feledkezett az esetről.

Jeremiás azonban nem felejtett. Minden nap kifutott valamelyik hajójával. Amikor induláshoz készülődött, tekintete tele volt reménnyel és várakozással. Amikor napnyugtakor visszatért, lehorgasztott fővel járt-kelt, nem lehetett hozzászólni.

Egyik este aztán ő sem tért vissza. Két nappal később apró betűs hír jelent meg az újságokban:

„Egy motoros kishajó az éjjel folyamán uszállyal ütközött a Dunán. A kishajó vezetője életét vesztette. Egy néhány hetes női holttestet is találtak a hajó fedélzetén. Nyomozás indult az ügyben.”

Nyugodj békében Jeremiás! Megnyugodhatsz végre, hiszen megtaláltad az asszonyodat.

Nyugodjatok békében mindketten!