A lánchídon sétál egy lány,
arcába a komor tél hópelyhet hány.
Szeméből könnyek csorognak,
jégcseppjeivel összefonódnak.
Szürke s komor az ég,
Duna hullámzó vizét fedi a jég.
Ki áll a lány a híd szélére,
Könnyei csorognak szüntelen, képére.
Hullik a hó megállíthatatlanul,
zord komor viselkedéséből nem tanul.
A lány már érzi itt a vég,
Duna jeges vizén, törött szíve lesz a lék.
Egy levél és egy fiú fényképe nála,
reszkető kezében,
és a múlt mi ott él szíve lüktető erében.
Még a boldog időknek adózik egy néma, mozdulatlan perccel,
majd sóhajt, s ugrik tiszta fejjel.
Egy néma sikoly még elvész szája szélén,
s ott áll a penge élén.
Egy szenvedő test zuhan alább,
s az égen feltűnik egy lángcsóva nyaláb.
Szenvedéstől meggyötört teste fekszik a jeges habokban.
Már nem fog több örömet találni a múló napokban.
Csörög a telefonja, sms,
s kiírja szerelme nevét.
„szeretlek, s bocsáss meg kérlek!”
De a lány már nem ír vissza,
a halál keserű levét issza.
A fiú várta a választ, de nem jött,
múltak az órák, eltelt már vagy öt.
Úgy gondolta megkeresi a lányt,
arra a helyre megy ahol boldogok voltak.
Hisz a lány szerette a Dunát nézni a hídról,
s ábrándozni a közös jövőjükről.
Fiú a Lánchídhoz ér,
nem is sejti, hogy ott folyik a vér.
Ábrándozva sétál, s szinte látja maga előtt a lányt,
ahogy ott állt néha tétován.
Nem találja itt a szerelmét, ezért hívja,
s szívében a szeretet harcát vívja.
A távolból egy hangot hall,
most ábrándjaiba ütközik egy fal.
Csörög egy telefon, s az ő kedvese nem veszi fel.
-Úr isten ez egy égi jel!
Folyamatosan hívja a számot és megy a hang után.
Lassan odaér, s néz bután.
Arcán a kétségbeesés fájdalma,
ujjai reszketnek, térdre rogy és sír,
a hóba fájdalmas könnyekkel ír.
A lány ajkára már ráfagyott a vér,
a fiú szíven elpattan az ér.
Karjaiban viszi partra halott kedvesét,
mormog még magában neki egy utolsó mesét.
Meglát egy üvegszilánkot,
S fájdalmas szívébe vet ez egy lángot.
Nem akar már élni,
szerelme nélkül, a fájdalomtól félni.
Kezéhez nyomja az üveget, s elpattan az ér,
patakokban folyik a vér.
Még utoljára megcsókolja a lány kihűlt ajkait,
s megsimogatja karjait.
Lánchíd oroszlányai őrzik örök álmaik,
hűen vigyázva vágyaik.
Már a lehulló hópelyhek se hozzák vissza őket.
Ha a Duna zenélni tudna,
minden akkordjával erről dalolna,
na meg arról, hogy mi lehetett volna.
Ha az sms hamarabb érkezik meg,
vagy a lány szívében ne lett volna heg.
A lány és a fiú minden este visszatér,
A lánchídon sétálnak, s a Dunát nézik.
Ha éjszaka valaki arra jár és hall egy furcsa szellőt,
őket hallja, halk léptüket ahogy a lelkük a menyből lejő.