Eltűnt. Egyszerűen elment anélkül, hogy végzett volna velem. A Margit híd második pillérjénél állok értetlenül, ott ahol először megláttam. Létezik, hogy egy szirén lemondana prédájáról? Biztosan a híd felújítása miatt ment el, és hagyott itt engem. Pedig most már én magam jöttem el, hogy az áldozata lehessek. Hogy lehet éppen velem ilyen kegyetlen, mikor előttem másokat oly kegyesen, oly gyengéden vadászott le? Engem miért hagy még előtte így szenvedni?
Nem mondok valódi neveket, mert jobb nekik így, de a valóságot beszélem el. Mindketten a barátaim voltak.
Demetrit még az ősszel vesztettük el. Otisz látta, amint a lassan foszladozó ködben egy lányhoz rohan a Margit hídon, majd kézen fogva tovaszalad vele. Soha többé nem láttuk. Én akkor még bizakodtam, de Otisz biztosra vette, hogy Demetri már nem lehet közöttünk. Szerintem előre látta saját vesztét is, mert még azon a télen én találtam rá a friss hóval belepett fekete kalapjára ugyanazon híd második pillérjénél. Többen is mondták, hogy egy fekete hajú nővel sétált el kézen fogva, egyesek még azt is állították, hogy együtt ugrottak a Dunába, bár ezt nem tudtam elhinni.
Nyár végén aztán végül engem is megkörnyékezett a végzet. Demetrit a hajnali köd, Otiszt az éjszakai hó, engem pedig a délutáni zápor vakított el. Semmit nem láttam, egyedül az autók rádióinak szertefoszló hangjait érzékeltem, amit egy női cipő kopogása tört meg. Kísérteties érzés fogott el, majd szabályosan egyszerre rezzent össze testem és lelkem, amint megpillantottam a távolban egy zöld kabátot. Élénk színe szinte kettévágta előtte a sűrű záporesőt, ahogy közeledett, és az én szívem is úgy vándorolt mellemből egészen a torkomig. A nő arca lassan egészen kivehetővé vált, de ekkor már tudtam, hogy végem. Csak most ébredtem rá, hogy a Margit híd kísérteties második pillérjénél állok, de a látvány mégsem engedte, hogy felismerve a veszélyt elmeneküljek. Olyan fegyvert használt, amelytől semmi sem védhetett meg, és ami azonnal végzetes sebet okozott: egy tizenöt éves emléket.
Még gimnáziumba járva láttam meg ezt a lányt a buszon. Zöld kabátja és vörös haja szúrt először szemet, és egyszerűen nem tudtam levenni róla a tekintetem. Csak néztem őt, magam sem tudtam miért. Nem szerettem bele, nem kell mindjárt erre gondolni. Csak figyeltem minden mozdulatát, mert valami rendkívülit éreztem rajta. Ijedten kaptam félre a fejem, amikor az ő szeme is felém tévedt. Percekkel később pillantottam vissza, és láttam, hogy most ő rezzen össze egy kissé, és keres más látnivalót. Magamban felkuncogtam a dolgon, éreztem, hogy mennyire szánalmas ez, és mégis azonnal kibámultam az ablakon, amikor újra felém nézett. Ezt játszottuk egészen a végállomásig, majd elváltunk anélkül, hogy akár egy szót is szóltunk volna egymáshoz. Többé már nem láttam, de még napokig csak ő járt a fejemben. Nem tudtam mit érezzek, hogy átkozzam-e magam, amiért még csak meg sem szólítottam. Végül eldöntöttem, hogy ez így volt a legjobb mindkettőnknek. Szereztünk egymásnak egy jó napot, anélkül, hogy később bármekkora fájdalmat is okoztunk volna a másiknak. Ez a tudat segített boldoggá tenni az emléket.
De amikor tizenöt évvel később újra megláttam, rájöttem, hogy ezzel csak áltattam magam. Fogalmam sem volt róla, vajon ő is felismert-e engem, amíg mélykék szemeit hosszan le nem hunyta, és hirtelen föl nem nyitotta. Szinte halottam, ahogy ezzel azt mondja: „Igen”.
Azt várta, hogy én menjek oda hozzá. És valóban, minden porcikám, minden kis ízületem szinte őrjöngve követelte, hogy induljak el. De ahogyan a közöttünk lévő pár méteres távolságból a szemeit néztem elfogott az áldásos kétség. Ez nem lehetett a lány a buszról, ő egészen biztosan nem nézett volna így rám. Libabőrőssé váltam a valóságba való hirtelen visszazuhanástól, és minden erőmet összegyűjtve lerohantam a hídról.
És én még azt hittem akkor, hogy győztem. Hogy most már vége, és megmenekültem tőle. De minden nap minden órájában csak azok a szemek jártak a fejemben. Éjszakánként különös énekekre riadtam fel, és ha a városba mentem, végül mindig a Margit hídnál lyukadtam ki. Két hétig bírtam. Olyan volt, mint egy rossz álom, mert sorsomat már azzal megpecsételtem, hogy egyáltalán rápillantottam arra a lányra. Így eljöttem újra a második pillérhez, mert azt akartam, hogy vége legyen. De eltűnt. Hiába keresem azóta is, hiába kutatom a Duna minden habjában csillogó szemeit, nem találom.
Egy napon a Margit híd újra visszahívja őt is, és egy esős délutánon majd talán újra eljön értem. Én már csak ezért élek, minden részem azt kívánja, hogy a szirén csapdájába essem, mert elhiszem, hogy úgy boldog lehetek.
Én várok…