A Lánchídon átkelve, egyszer csak egy ismeretlen alak odaránt a korlázhoz. Kitörni készülő felháborodásomat egy másodpercre visszafojtva követem tekintetét a Dunára, ahol éppen egy rozsdás, fehér csónak próbál billegve a felszínen maradni. A benne ülő őszes hajú férfi mosolyogva köszön föl nekünk, mi pedig döbbent arccal integetünk vissza neki.
- Visszatért! – rebegi a mellettem álló ember, majd elereszti a kabátomat, és én is elfeledkezek minden hirtelen felgyülemlett haragomról. Valóban, kétség sem férhet hozzá, hogy ő jött vissza közénk, kit valaha mindnyájan csodáltunk, és rajongtunk, és aztán hosszú évekig nem is hallottunk felőle. Emlékszem annak idején, tizenhét éves fejjel, még otthonról is elszöktem, csakhogy ott lehessek, amikor partot ér. Pedig még csak nem is igazi híresség. De ha valakinek, hát neki annak kéne lennie.
Azt beszélik, olyan harminc körül lehetett, amikor válási papírokkal és egy felmondólevéllel a kezében indult el munkahelye dohányfüst szagú előteréből egyenesen a Dunához. A tudat, hogy senkinek sincs szüksége rá szinte megfojtotta, miközben a többi járókelőt kerülgetve próbált előrejutni a koradélutáni forgalomban. Mind családja, mind munkahelye fölöslegesnek ítélte, ezzel szinte szemébe mondva már a puszta létének értelmetlenségét. Bár lelkében még nem tisztázta, lábai nagyon is jól tudták miért sietnek a folyóhoz. Véget vetni az egésznek.
A legközelebbi lehetősége erre a Lánchíd volt, és valahol ott állhatott meg rajta, ahol most én. A saját haszontalanságát tökéletesen megtestesítő iratköteget egy elgyötört kiáltással hajította le a hídról, a szél pedig engedelmesen repítette azt messzire. Erősen megmarkolta a hideg korlátot, készen arra, hogy egy mély lélegzetvétel után átlendítse magát rajta, amikor a semmiből egy gyűrött, szürke újságpapír libbent el előtte. Macskaszerű reflexszel kapott ki utána és ragadta magához, majd még mindig döbbenten saját mozdulatától, megnézte a galacsinná gyűrt lapot. Valami okból le sem tudta venni tekintetét a két hónappal ezelőtti napilapdarabról. Éppen olyan volt, mint ő. Egy ideig ez is fontos volt, aztán feleslegessé válva kidobták, ez az élettelen papír mégis olyan boldogan, olyan könnyedén repdesett a szélben. És ekkor értette csak meg, hogy ő nem elveszített, hanem ajándékba kapott valamit. Szabadságot.
A lapot zsebébe gyűrve, mosolyogva elsétált a korlát mellől, és útközben összeszedett jó néhány használhatatlan egyforintost, egy szakadt öreg kalapot, és egy rozsdás, kerék nélküli biciklivázat, ami láncáról könnyedén leszakadva maradt a kezében. Kezdett rájönni, hogy mekkora hatalmat kapott. A körülötte lévő, mások által kidobott tárgyak szinte ragadtak hozzá, ő pedig örömét lelte mindebben. Szomjas volt és ivott egy félig még teli üdítősüvegből, éhes volt, és megkapta a kisiskolások uzsonnáját, amivel máskülönben egymást dobálták volna. Így járta az utat, és mindenben, mi másnak nem kellett, meglátta az értelmet, és magával vitte.
Ám a partra érve, ahogy a víz egy kopott női szoknyát mosott a lába elé, összeszorult a szíve. Nem tudott vele mit kezdeni, és ez a tudat hihetetlen csalódást okozott neki, a folyó mentén pedig szinte halomba gyűlve hevertek a hasonló dolgok. Nem hagyhatta őket sem cserben.
Időt, és erőt nem kímélve nekilátott, hogy a ruhákat, a használt autóalkatrészeket, a törött bútordarabokat külön kis kupacokba gyűjtse, majd dolga végeztével leült egy kiszuperált csónakhoz. A Nap már jócskán elindult lefelé a távolban, amikor megérkeztek az első hajléktalanok. Csodálkozva néztek körbe, a férfi pedig még mindig rozsdás fehér ladikot javítgatva megfordult, és bíztatóan bólintott nekik.
Másnap reggelre a nincstelenek szinte mindent elvittek, amire szükségük volt. Az utolsó csavarig minden gazdára lelt, a férfi pedig elégedetten evezett el immáron kész csónakján fölfelé a folyón.
Éveken át minden júniusban kikötött az Alsó rakparton, összegyűjtötte, és továbbadta a fölöslegesnek hitt tárgyakat.
Én is szereztem tőle egy eredeti második világháborús dögcédulát. A történetét az itt melegedő hajléktalanoktól tudom, akik gyakran városokon át is követték a rozsdától még mindig vörös foltokkal teli, fehér lélekvesztőjét. Volt, aki Bajától jött vele idáig, sőt mutattak nekem egy sovány szakállas férfit, aki egészen Győrtől kísérte visszafelé.
Aztán egy napon eltűnt. Többen váltig állították, hogy megfulladt egy viharban, mások szerint egyszerűen csak abbahagyta, én viszont nem tudtam egyiknek sem hinni.
Most, évekkel később ismét itt evez el a Lánchíd alatt, engem pedig nem is érdekel, hol volt eddig, csak az, hogy itt van. Tudjuk, hogy nem miattunk, hanem a haszontalan tárgyak miatt jött, hogy fölszabadíthassa őket.