Kisebb koromba sokat jártunk Pestre, a nővérem beteg volt és őt látogattuk meg a kórházban. Vidéki kisgyerek voltam, minden alkalommal elvarázsolt a fővárosi utazás. A hatalmas épületek, a Parlament, a Lánchíd, a Hősök tere, de mind közül a legcsodálatosabb az Erzsébet-híd volt. Ilyenkor mindig azt hittem, hogy valamilyen más világban járok. Ámulatba ejtő volt, ahogy a lassan folyó Dunát átkarolta a függőhíd. Sose volt tömeg a hídon. Ráértünk szépen komótosan átsétálni rajta és közben elmélkedni az élet nagy dolgain.

Egy napos tavaszi délután mesélt apám egy történtet, szerinte ez valóban megtörtént a háború alatt, én kételkedtem benne. Felnőttem majd Pestre kerültem főiskolára. El is felejtettem azokat a történeteket, miket apám mesélt nekem, egészen addig, míg a következőket nem olvastam az újságba:"Tegnap délután egy férfi öngyilkosságot kísérelt meg az Erzsébet-híd budai hídfőjénél. Két gyermekes családapa ugrott le a hídról. A család teljesen eladósodott talán ez lehetett tettének az oka. A férfi karcolás nélkül úszta meg, most pszichiátriai osztályon kezelik. A szemtanuk szerint egy régimódi öltözékű katonának látszó férfi ugrott a családapa után és mentette ki a vízből. A katonát az esett után senki nem látta." Mi közben ez a cikket olvastam még a reggeli kávé is kiesett a kezemből. Eszembe jutott apám története a katonáról és a családjáról.”A második világháború alatt, egy magyar katonatiszt valami Kovács, Budapesten szolgált. Családja: felesége, gyermekei Százhalombattán laktak. Gyakran írt nekik levelet, utolsó levelébe pénzt küldött családjának. hogy költözzenek fel Pestre, mert itt nagyobb biztonságban lesznek majd. A családja pont azon a napon érkezett meg Pestre, amikor a várost bombázták az oroszok. Kovács nem tudott kimenni a családja elé a vasútállomásra, írt nekik levelet, hogy ne jöjjenek, ám már nem kapták meg. A család megérkezett, már nagy volt a fejetlenség a vasútállomáson. Elindultak a megbeszélt lakhelyre, ám az Erzsébet hidat akkor találta el egy bomba mikor a család a közepe táján járhatott, mind meghaltak. Kovács a vízbe ugrott próbálta megtalálni feleségét, gyermekeit, de hiába. Kovács öngyilkos lett. Úgy tartják Kovács azóta is a családját, keresi és az eltévedt, rosszútra tért megtébolyult lelkeket megmenti.”

Talán Kovács szelleme mentette meg a családfőt? Vagy csak egy átlagember, aki hőstettével nem akart a rivalda fénybe kerülni? Modern világunkban már könnyebben utána lehet járni a szóbeszédeknek. Csak apám találta ki, én meg elhittem? És csak én beszélek bele dolgokat. Másnap elmentem az országos könyvtárba hadi halottak nevei után kutatni. Rengeteg Kovács volt. Hát persze iszonyat gyakori ez a vezetéknév. Szinte minden férfinév megtalálható volt ott a Kovács vezetéknév mellet. A netes rákeresésnek nem volt értelme akárhogy kerestem tömérdek találat volt. Már kezdem voltam feladni a nyomozást. Mikor megláttam az aktuális újság címoldalát „szellem mentette meg a férfit ” állt nagy fekete betűkkel a címlapon. ” R. Károly három nappal ezelőtt megpróbálta megölni magát az Erzsébet-hídon. A férfi elmondása szerint Kovács katona mentette meg, ki a második világháború során a hazát védte, és a hídon vesztette el családját. -kihúzott a vízből közbe nyugodt hangon a következőt mondat: „a gyerekeidnek szüksége van rád. Vigyázz rájuk, hidd el minden jóra fog fordulni” - és így lett. Egy névtelen adományozó kisegítette családunkat, és így újra meg fogok tudni adni mindent gyerekeimnek- Nyilatkozott a családapa napilapunknak.”

A cikket tovább olvasva kiderült, hogy nem ő volt az első, akit a katona megmentett a hídon. Pár éve egy tömegbalesetet akadályozott meg. Egy autót állított meg „puszta kézzel”. Kovács nem apám kitalációja volt, hanem az Erzsébet-híd védőszelleme. Megvédi a hídon átkelő embereket.

Azóta sokat járok a hídon, hátha megpillantom a katonát valamerre a hídon kószálni. Vagy netán meglátom újabb hőstettét. Remélem egyszer lesz szerencsém személyesen látni ezt a hőst.