Egyik ágról megtaláljad,
Duna holtág
váradat...

Tavasz volt,
és jégmadárlány még mindig takarta hasát,
mellyen a tollazat nem rozsdaszínű volt,
mint lennie kellene.
Kékre teremtette a megmérettető,
hozzá igazodó dunai-árnyalattal,
friss szagú kékkel.
Fehér torkán kívül mindenütt égszínű.
A jégmadárfiú nem láthatta a hiányos részt,
hiába udvarolt neki,
sejtette az izzó parázslást
és a titokzatosság egyre jobban izgatta.
Halászatra hívta kedveskékjét, hogy önkéntelenül kitudódjon
színhiány,
tollhiány,
netán valami harsogó részlet,
ringótolla,
őrzőtolla...
alászálla ő neki

Vízbe dőlt fa tetején

megpróbálja szerelmét
kit így is -úgyis szeretett.
Cselét egyre jobban kitalálta.
Ha elfeledkezik magáról,
visszatér önmagához,

felülemelkedik,

fürgeség, élénkség
ő látja meg először,
úgy mint senki.
Szerette..., mondom.
Csak legyen már merészebb
kitártkarúúúúúúúú...
Elérkezett a vízbe sújtás napja
Szerelme az ág körperemén,

hajtás

Fuss neki madaram, fenn ül már az elérkezett idő,
fuss neki, utánad futok, megnevezlek én.
Repült fel madárlány,
észrevehető lett a telített kékség.
Ahogy van, nem zavarta,
természetes lett

fennmarad,

forgott tollazatában
Jégmadárvőlegény Káprázata
Gyönyörűűűű! - kiáltotta fiú
égi halász, szállj! Ne rejtőztesd magadat!
Szép vagy,
tarkázott,
könnyeden viaskodsz, mint az angyalok!
Menyasszony vágyódásom,
beléd pirul mind akinek

nincsenennyikék

korai lenne, hogy visszatekints,
huss,
merni...

tovább él,

érezte, ha most mindennek vége szakadna és kék marad,
is jó lesz.
Általrepített-fedettségék
a hirtelen változás miatt már értékesebbnek bizonyult,
mint más mellén a veres.
Lecsapást kellene mérni a halra, itt a pillanat.
Ne az eget lessem, túltáncolnám magamat
Élhet...
és mint szíj a folyó olaján, hangot süllyesztett rajta
a reá feledkezett
lélek hagyta ébredésében,
úszott, lebegett.
Fehér nyakú felhőnek vélték,
kigöngyölődni látszó sebfátyolt,

behunyt szemű bársonyosság
forgó levegőhullám
dőzsöl
fény terem
kajütje ring
tartozom a valóság régóta neked ígért

De jaj, de jaj terjedelem
a hal kifogva

Gyűrűm,
Varázslásban boldogságos illóból,
Szilveszteri ribizke szemű,
s egy kagyló rozs.
reménységünk hala
hozta ajándék.
A Duna is rövid,
ha hozzám kérsz – hallatszott,

látszott
attól kezdve
sípnyelv
neki a test
régóta dal

Naplemente, szállta
Nekiütközött egy kihajló ágnak,
A jegellőnek vége-szakadt.
Begyén, mire eddig szárnytői kulcsoltak puha
seszínű kendő vájatokat,
vérrel telt tollszárhegytó lett,
nyelv alatti kavicsos,
ágak közti metsző levelek
Távolinak tűnt minden...
Korábbi kéklő költő helyén,
a kék fészek, s az álom sipítva eggyé olvadt
a messze hangzó fájdaloméval,
jégmadárvőlegény színmellyesével,
a menyegzőjükkel,
két ölbéli-szóval.
A sebek meglettek, távoztatják
agyaggal és vízzel
a köveket
„belső részekig ható”
vöröst sarjadó
csapások

Egyik ágról megtaláljad,
Duna -holtág
váradat
tető alá keress nékem
két hasonló
part falába