… Az emberek általában hajlamosak arra, hogy azt gondolják ők a világ közepe, és minden, ami csak létezik e földön ő értük¸ s miattuk, van. Sokan hiszik, hogy a vén Duna csak azért vált zavarossá, mert az ipar beletörli a koszos cipőjét a városiakkal együtt. Nos… ez csak részben igaz. Mindaz, ami ma történik a kis Dínia átka. Varázsa még most is ugyanolyan élénken él a folyó köré települt népek felett, mint hajdan. Jóslatai, pedig zavarba ejtő következetességgel váltak valóra.

Története még a kereszténység elterjedésének idejéből való. Dínia az egyik, folyó menti falu lakója volt. Egy táltos leányaként látta meg a napvilágot. A törzsnek talán éppen ez volt a bűne, hogy lelkében még mindig. Herria-t a lánghajú napistent és, Lueni-t az ezüsthold úrnőjét imádta, ám félt démonaitól.

Történt egyszer, hogy a lány vízért sietett a folyóra, és mikor meg akarta tölteni vödreit látta, hogy egy férfi fekszik a víz mellett irgalmatlan hascsikarástól görnyedten. Arca vörös foltokkal pettyezett, erőteljesen zihált. Szemei alatt feketéllettek kimerült kínlódásának árkai. A leány szinte bizonyosra vette, hogy az idegen fájdalmait a közelben tucat számra termő gomba okozza, és ha hamarosan nem jut az Eorok virágainak főzetéhez, kileheli balga lelkét.

Kikérdezte a köpönyeges utazót vajon, honnan, mit ehetett. Sejtései be is igazolódtak a mérgezést illetően. Apja akkor ugyan nem volt otthon, ám egyáltalán nem esett pánikba. Az idegent hazatámogatta, ágyába fektette. Hét nap, hét éjjel kúrálta, amíg lázának heve alább hagyott, s fájdalmai csillapodtak. A férfi kissé megriadt a különféle füstölők, és a lány szertartásos áhítatától, ám amikor a kórság engedett a szorításán, már úgy tűnt, egyszerűen egy szánni való bolondnak nézi. A leány egyébként a nyolcadik napon útjára is engedte berzenkedő látogatót.

Azonban később kiderült a férfi megvető pillantásai, jóval többek voltak puszta szánalomnál! Bajba jutott vendége egy keresztes misszionárius volt, aki merő pogány varázslás, és szemfényvesztő istenkáromlásnak tudta be az egészet. Ahelyett, hogy örült volna gyógyulásának, katonákkal tért vissza a faluba, kis híján földig romboltatta a települést. Megszállottan kiáltva a „varázslólány” titulust, hajtóvadászatot rendezett Dínia után. A helybeli népeket kegyetlen zsarolással kényszerítették az új hit elfogadására.

Ki tudja miért, ám Dínia meg sem próbált elmenekülni, sőt, mintha csak várta volna. A katonák közrefogták, és a hamarjában összeült, alkalmi paptanács elé citálták. Mint, ahogy az várható volt, bűnt kiáltottak szegény fejére. Boszorkánynak kiáltották, aki valami sötétség hercegével cimborál, ki elárulta az idegen istenséget.

Kínhalált szántak neki osztályrészül. Úgy gondolták, a tűz, és a nagy kéklő, hűvös folyó tajtékja megfelelő megtisztulás lesz az elkárhozott ördögi lelkének… legalábbis ezt így mondták. Apja hiába sírt gyermekéért a hideg keresztes szíveket érintetlenül hagyták szavai. Szörnyű tettüket oly magasztalt erénnyel övezték, hogy tán egy isten sem követelne ehhez hasonló áldozást, és azt hiszem ezzel ők is, elvethették a sulykot!

Díniát a megmaradt, és erőszakkal hitét váltott lakosság kísérte utolsó útjára. A misszionáriusok, és testőreik, mint hiába akarták úgy feltűntetni, önmaguk, és mások előtt tettük létjogosultságát mondva csinált dicsőséggel. Valami, vagy inkább úgy mondhatnánk, hogy semmi sem volt ezzel rendben.

A falu népe néma csendbe kísérte Lueni szent folyójához., ahol máglyát készítettek a számára, amelyet egy tutajon bíztak a sodródó víz sorsára.

Dínia talán fel sem fogta tulajdonképp miféle kínhalál vár fiatal testére, de az is lehet, ami még ennél is szörnyűbb, hogy egy régi, visszatérő látását élte meg abban a pillanatban… nem tudom. Akik akkor látták a gyászoló tömeg közepén, azt beszélték, viharos, mélykék szemeiből eszelős komorság és, ijesztő bölcsesség sugárzott. Akár egy néma látogató a holtak városából Arennos-ból, amelyet a fojtogató démoni köd leng körül. Vagy nem volt már önmaga, vagy tulajdonképp ekkor vált azzá, ami mindig is volt. Apja kétségbeesve szorongatta leánya kezét, és nem értette mindazt, amit látott.

Elérve a vesztőhelyet az öreg látnok, elkeseredett haragjában a katonákra támadt, és néhány pillanattal később két kard is felnyársalta. Egy hátulról a tüdejét, míg a másik szemből a szívét szúrta át. Azt mondják Dínia egyetlen könnyet sem ejtett, ám tekintete olyan hideg jegesre fagyott, hogy aki csak tehette kerülte ezt a pillantást.

Az Istenek alighanem megcsodálták akkor Dínia önuralmát, és alázatos belenyugvását az elkerülhetetlenbe.

Mikor a leányt kikötözték, és végül a máglya meggyulladt, feltámadt a szél, Herria napja, mintha halványodni kezdett volna a sűrű fekete füst láttán.

Dínia ekkor volt utoljára az a lány, aki valamilyen szinten még kötődött a földi léthez. Fájdalmát az égre kiáltva búcsúzott a világtól.

--Bocsáss meg apám!!!

Haragját, pedig az átkok fohászában kiáltotta Herria felé.

--Ahogy én veszek most e folyóba, vesszen hát mindenki, ki e vizet birtokolja! Soha egyetlen korty e vízből szomját senkinek se oltsa! Lueni ölelése legyen hát minden vágy forrása s, egyszerre a kapzsiság ihatatlan posványa!

Az addig, nyugodt sodrású folyam háborogni kezdett, s mintha csak önmagától változott volna szilaj zúgóvá. Egy hatalmas hullám fodor vette a hátára ekkor a lángoló lélekvesztőt, és ezután örökre eltűnt a parton állók látóteréből.

Az emberek döbbenten ismételgették a látottak után a kis táltos lány nevét

--Dínia, Dínia, ez Dínia folyója! …

Így lett később a különféle nyelvjárások létrejöttével, szájhagyomány útján Dina a folyam neve, és néhol pedig Dunának is hívták, ahogyan ma is sokan.