Vajon elgondolkodott e bárki is azon, mitől annyira lenyűgözően szépek, vagy éppen hátborzongatóan ijesztőek a belvárosi falfirkák? Ami azt illeti, többnyire mindkét tulajdonság elmondható róluk, már ami a festett szörnyfigurákra vonatkozik. Hogyan magyarázható az a bámulatra méltó tehetség, az ügyesség, amellyel szinte percek alatt képesek a legextrémebb helyekre is, szinte démonikus alakokat rajzolni? A képek hipnotikus szépségűek… és valószínű, hogy nem véletlenül érezzük a belőlük áradó erőt! A válasz ott szunnyad az ábrákban… még!
Ha azt hisszük, hogy az alkotók, egyszerű fiatal suhancok, akik pusztán virtuskodásból fújják tele a falakat, nagyot tévedünk. A festők kamasz emberteste csupán egy eszköz az öreg folyó alaktalan árnyainak kezében.
Erről csak kevesen mernek beszélni. A félelmek valódi okáról többnyire hallgatnak. Nevezetesen arról, hogy vajon miért is kerülgeti az embert a frász, ha Duna menti aluljárókban, ha leszáll az éj. Az egyetlen hátborzongatóan képtelen, ám mégis nyomós indoka a látszólag érthetetlenül erős ellenérzéseknek, az a történet, amelyet magam is egy igazi bennfentestől tudok.
A meghasonlott graphitis csaj Grooanie, nevezem most csak így művésznevén, a történtek után végleg sufnijába hajította festékes flakonjait, ezzel együtt annak is örül, hogy épp elmével megúszta az egészet. Jóllehet, az elbeszélését hallgatva talán vannak, akik kétkednek e felől.
--Szóval az egész csak egy jó balhénak indult.—kezdte Grooanie láthatólag mind a mai napig az események hatása alatt.
--Vannak még rémálmaid?
--Ahányszor csak elalszom, cseszd meg!—közölte a lány remegve.
--Csak próbálj megnyugodni, és mesélj!—kértem tőle szelíd tapintattal, de határozottan.—Már vége van, nem kell félned.
--Te tényleg azt hiszed? Azok a barmok mind az átkozott folyó velejükig rothadó szolgái lettek!—és folytatta.—Egyik éjszaka figyeltünk fel a zajra, ami a víz felől jött. Először azt hittük, valaki lefülelt minket. Esetleg a zsaruk, vagy talán egy fontoskodó járókelő visszhangját hozta felénk a levegő. Tévedtünk. Valami hatalmasat csobbant a vízben. Amikor Menaron kiügetett elsőként az alagút végén, rémülten ordított be, hogy egy baromi nagy uszály van a Vigadó téri kikötőállomáson, aminek nincs vége. Kérdeztem tőle, miért, olyan hosszú, hogy nem látja a végét? Mire ő közölte: nem… nem azért, hanem mert nincs vége! Azt hittem a fickónak megártott a sok hígító gőz, ám amit láttam pár másodperccel később, az engem is mellbe vágott. A fekete, lakkszerűen csillanó folyam tükrén, egy ködfellegbe gomolyodott hajótest terpeszkedett. Teljesen anyagtalannak látszott, acélnak még a nyomát sem láttam. Akár egy hirtelen felbukkanó rossz emlék az agyadban, ami aztán nem akar tágítani. Egy nehézkes emlékfelhő rákfenéje. Alig akartunk hinni a szemünknek. Annyira szürreális volt. Ennek ellenére annyira élő, már ha egy ilyen káprázatot elevennek lehet nevezni. De igen… azt hiszem ez élt a maga nemében!
Amint a félelemtől fölbe gyökerezett lábbal bámultuk mind az öten, észrevettük, hogy a hajó kabinnak tűnő építményeiből szürkésfehéren derengő füstcsíkok cikáznak ki. Ami azt illeti, hát nekünk se kellett több, pucoltunk vissza az alagútba. A villamos már rég nem járt, így megspórolhattuk a rutiszerű vágány elkerülő manővereket, csak rohantunk. Nekem az utolsó kép a rémhajóról a neve volt az orrán… Soha nem felejtem el! „Murau” Hogy az Istenbe került ez ide?—kérdezte a lány már szinte a sírástól elhaló hangján. Nem akartam a szavába vágni, nehogy elakadjon a történetben, hiszen néha jobb a lélek sebeit kivéreztetni a gyógyulás érdekében.—Berohantunk az alagútba, amikor hirtelen a beszűrődő közvilágítás fényei mind kialudtak, a fejlámpáinkkal együtt. Ami ezután történt, fogalmam sincs miért volt, és, hogy ez mennyi időbe telhetett. Egyszerűen annyira időtlenné vált minden, mintha kifutottunk volna saját létezésünk pillanataiból, ha érted mire gondolok. Mint az Alkonyzónában, vagy valami ilyesmi.
Egy ideig nem láttunk semmit, aztán érdekes módon felsejlett előttünk az üres sínpálya a félbe hagyott rajzokkal. Menaron nyomában ekkor beszállt az egyik szürke köd akármi. Amint mögé ért, már csak a srác pániksikolyát hallottam. A felleg egyesült a testével. A fickó összeesett. Rángatózott, akár egy epilepsziás. Nyöszörgött egy ideig, azután mozdulatlannak láttam.
Aztán sorban, egymás után hullottak a társaim, ahogy az illanó ködpamacsok magukhoz ragadták őket. Szörnyű volt hallgatni, amint a szisszenő rémségek elkapták őket. Halálfélelemmel átitatott kiáltásaik most is a fülemben csengenek!
Végül egy ismerős… most mit mondjak rá? Jelenés, látomás? Szóval az egyik dologban az apámat ismertem fel. Azt mondta, vezessem őket, hogy újra élhessenek, különben soha nem ér haza. Úristen! Én egyáltalán nem is akartam, hogy haza érjen!—jelentette ki Grooanie önszembesülésétől meghökkent hangon.—Mindig is egy aljas, akarnok volt, aki csak önmagát ismerte. De fájt szenvedni, látni. Talán amíg élek bánni fogom az akkori döntésemet! Úgy határoztam, hogy megteszem, amit kér. A többiekkel együtt jártuk az éjszakai várost, és ahová csak tudtunk, mindenféle figurákat, furcsa állatokat, torzult szörnyeket pingáltunk.
Nos… igen! Ahová csak tudtunk? Számunkra már aligha volt lehetetlen. Amióta uralta a testüket az a szörnyfelleg, azóta eszméletlen gyorsak lettek, és néha gyomorforgatóan furcsán viselkedtek. Sokszor csak bambán bámultak azzal a takonyszínűvé vált zselé szemeikkel, ám ezek mellett villám gyorsan teljesítették minden parancsomat. Egyre kevésbé hasonlítottak önmagukra, és bűzlöttek.
Dekorációs brigádunk, ezek után hamarosan bővült, és az új tagokra is jutott ezekből az árnyék izékből. Az egyik alkalommal, ahogy végeztünk a lelkes Vörös Zseni torzszülöttével, a többiek a falnak szorították, és nemes egyszerűséggel belefojtották a festékbe. Telefújták a száját az akril lakkal. Beledolgozták a rajzba. A Vörös egybeolvadt a fallal, eggyé vált a rajzzal. Egyszerre éreztem félelmet, és ezzel együtt rókázni tudtam volna! Mozdulni sem mertem! Én öltem meg azt a szerencsétlent! Ekkor értettem meg, hogy ezek a rohadékok, így akarnak megtestesülni. A figurák, és a véráldozat által. Végül csak egy pillanat volt az egész. A szemembe fújtam egy kis festéket. Tekintve, hogy vakon már használhatatlanná váltam, megszabadultam apám zsarnokságától! …