A hajnali fényben hosszú ezüst csíkot húzott a nyárfák határolta roppant folyam, a sodródó vékony gallyak beolvadtak a felszínen gomolygó tejfehér párába, mint puha dunyha borult a vetett ágyra.
Mihály bátyó kilépett a patinás csónakház nyikorgó ajtaján, elindult a kerten át a maga öreguras járásával, cuppogott a lába az éjjeli őszi eső áztatta talajon. Végig mustrálta a folyópartot, mint jó gazda a termést, ahogy tette azt immár harminc éve mindennap, mióta intézője a Vadkacsa vízitelepnek. Azonban hamarosan mennie kell. Véglegesen.
Már gyerekként elbűvölte a Duna; a kajakok, a kenuk, a vidám kirándulók serege az életet jelentette akkoriban. A minap még a bódéktól övezett, poros, part menti úton sétáltak kézen fogva a romantikázók, a kerékpározó gyerekek szája szélén málnafagyi csordogált, az idősebbek nosztalgiázva bámulták a lassan hömpölygő folyót a föléje nyúló teraszról.
Mikor megtudta, hogy letarolják ezt a csónakházat is, az évek barázdálta arcra mérhetetlen gyűlölet ült ki, olthatatlan bosszúvágyat sugárzott. Összeszűkült szeme egy pillanatra megpihent a kertben felhalmozott egyedi szobrokon, az évtizedek saját faragványain. „Unalmasak” – sziszegte, majd odabiccentett a sarokban lévő Vén evezős kőcsónakhoz. Közönyösen figyelte a folyó menti dinnyehéjak között dobálózó fiatalokat: a kacsázó kavicsokat elnyelték a haláltáncot járó, hívogató örvények. Szemben, a Dunán átívelő acélszerkezet megremegett az áthaladó gőzmozdony súlya alatt. A galambősz férfi tekintete elhomályosult.
A napsugár már felszívta a párát, a víztükröt végigborzolta egy könnyed fuvallat. Mihály bátyó az utolsó pillanatig kitartó bérlőkkel együtt szedelődzködött. Nézte, milyen kényszeredetten ürítik ki házikóikat, kitépték lelkükből a múltat. A kertet belepte már a kihajított, feleslegesnek ítélt holmik tömege. Sajátos lomtalanítást rendeztek. A part gond nélkül túlélt már számtalan áradást, ám a mohóság túlcsordulása mindent legyőz?
Pakolgatás közben halk neszre figyelt fel. Ifjú hölgy kopott bőröndöt vonszolva közeledett. Rövid, barna hajába beletúrt a szél, apró szobája kulcsát nyújtotta a férfi felé. Pillantása megakadt a házikó mellett egymás hegyén-hátán heverő amatőr faalkotásokon:
− Már jó ideje csodálom ezeket az egyedi szobrokat… nagyon tetszenek. Csak nem az ön munkája? Kézbe vette a gyönyörű testű, a délceg Apollót mintázó faragványt. Az öreg örömmel adta neki emlékül, viszonzásul a múltkori finom házi lekvárért.
Amikor délután döcögve, hatalmas robajjal megérkeztek a városi bontógépek, rombolódaruk, Mihály bátyó végképp bedühödött. Hőbörögve, azon melegében szétverte a saját kezével formált szobrocskákat a kertben, majd, mint aki jól végezte dolgát, elbóbiskolt a nagy hárs tövében.
Krákogásra riadt. Egy jól szituált úr köhécselt diszkréten mellette. Az öreg elhűlve hallgatta a túlzottan is sima modorú, középkorú férfit, aki visszautasíthatatlan ajánlatot tett: megvenné az általa készített, és a minap szemrevételezett faszobrokat, mondván remekművek egytől egyig.
− Az nem fog menni – felelte csüggedten az öreg.
− Azért csak fontolja meg javaslatomat, ilyen lehetősége nem adódik még egy – erőszakoskodott tovább a kereskedő: − Nézze, akár az ötmilliós vételárat is fontolóra venné a megbízóm, amennyiben az eladási szándéka kiterjed az egész kollekcióra. Mutassa már, hova tette őket?
Mihály bátyó mereven leste a vagyont említő széles ajkat, majd ördögi kacagás buggyant elő. Határozottan felállt, a folyóhoz lépett, lába nesztelenül süppedt az iszapba. Éppen süllyedni kezdett a gyorsan mélyülő hűvös vízben, amikor végre néhány, a csónakháznál tébláboló munkás kirohant hozzá, elkapták, és idejében kivonszolták a partra.
Az óriás narancs-napkorong éppen alámerült, valószerűtlenül torz árnyékokat vetett a földre. Az öreg egy árnyat érzékelt elsuhanni a vízitelep kertjében; az evezős szobor ölében ismerős forma, az Apolló-szobor feküdt. Hitetlenkedve, remegő kézzel nyúlt érte. Úgy vélte, amaz rákacsint. A Holdat váratlanul komor felhő takarta el, a villanyoszlop lámpája hirtelen kialudt mellette, a sejtelmes félhomályban újra érezte a barna lánytól kapott házi baracklekvár édes ízét.
