Hoa szeme jól esőn pihent meg a folyam kék vizén. „Mintha szívemből folyt volna tova, zavaros, bölcs, s nagy volt a Duna”#, jutott eszébe egy vers néhány sora.

Egy faágon csücsült, és a vizet bámulta.

Az ötös szám, jól kivehetően, rajzolódott ki a szeme előtt, bár biztos volt benne, hogy csak képzeli az egészet.

Igen, öt éve már, hogy nem küldte tovább azt a bizonyos körlevelet, s nem vette komolyan, hogy a biztosnak tűnő kapcsolata, amely a túlélést és egyben a boldogságot jelentette neki, egyik napról a másikra, semmivé foszlott.

Hiszen a sumér Istár, Budapesten volt a legerősebb, bár sokan csak Dunának látták, valójában a termékenység és háború Istennője volt. Ezt a körlevelet is ő indította, s ha valaki nem küldte tovább, arra ítéltetett, hogy a szerelem csillaga elhagyja, s az átok beteljesüljön.

Bár Hoa nem hagyta csak úgy eltűnni, szaladt utána, s még annyit látott, ahogy elmerül a Duna szürke, hömpölygő mélységében. Azóta sokkal kékebb, állapította meg, s magában számolgatott, hogy mennyi víznek kell átmosnia, hogy még öt év múlva is ki tudjon emelkedni, ne málljon szét a víz ette idő folyékony cseppjeiben.

Sokáig ránézni sem tudott többet az e-mailjeire, de egy családi ügy miatt kénytelen volt megnyitni postafiókját, s azóta megszállottan minden egyes körlevelet továbbküldött pontosan a megadott utasítások szerint.

Kereste már emiatt a rendőrség is, mert egyesek feljelentették, hogy levélszeméttel tölti meg a postafiókjukat, de miután meghallgatták a történetét, elnéző mosollyal hazazavarták, gondolva, ez is csak egy csendes őrült, a fura meséjével a beképzelt szerelméről.
A legutolsó körlevél egy vers volt:

Ha lelked és szíved valaki megtalálja,
Ő lehet a világ legboldogabb barátja.
Lám Én kerestem és tán rátaláltam,
Lehet megleltem a csodát a világban.

Mert Te jó vagy, a legjobbak között,
Ki mást mond, ahhoz ne legyen közöd!
Őrangyalok

Bemásolta a címeket, s már épp indult volna ki a Duna menti faágához, amikor csengettek.

Á, megint a rendőrség, gondolta bűnbánóan, de azért még gyorsan a küldés gombra kattintott.

Egy újságíró volt, a körlevelek terjesztőiről írt cikket, s a rendőrségen hallott Hoáról.

Furamód szerelmének kiköpött mása volt, de más néven mutatkozott be, s egész más volt tenyerének tapintása, amikor kezet fogtak.

De a hasonlóság, kísérteties volt.

Beszélgetni kezdtek, s mivel épp indulóban volt, az újságíró felajánlotta, hogy elkíséri. Lesétáltak a Duna partra, ahhoz a bizonyos fához, ahonnan Hoa nap, mint nap a vizet bámulta, de valami mintha megváltozott volna. Nem tudta pontosan meghatározni, hogy mi, de néhány percre elcsendesedett, s a fa koronáját bámulta.

A fiú, kihasználva a beállt csendet, mesélni kezdett valakiről, aki egy reggel úgy ébredt, hogy nem tudta hol van, miután egy örvény beszippantotta, s a túloldalán pedig kiköpte. Csak arra emlékezett, hogy újságíró, de ez a Föld valahogy nem az ő Földje.

- Érdekes, nálunk még a Duna is fordítva folyik, - szólta végül el magát, hiszen ő volt az a bizonyos valaki.

- Mintha egy párhuzamos univerzum nyújtogatná át csápjait, mint valami hatalmas bogár, nem? - kérdezte Hoa, még mindig a fa koronáját szemlélve.

Abban a pillanatban a víz mellettük örvényleni kezdett, tölcsér alakot formált, s a közepéből kiemelkedett a csillag, fényesen ragyogva.

Nem is csillag volt valójában, hanem egy kerék alakú fénykapu, s a lány kedvenc ága fölött állt meg.

- Ebben az Univerzumban a szerelmem voltál öt évvel ezelőtt, szólalt meg Hoa, míg a tovább nem küldött körlevél el nem vitt egy párhuzamos világba. De ezek szerint, téged pedig onnan hozott át, ahol most a másik éned, az én kedvesem lehet. Tehát, ha a körlevél megáll, ott lyuk képződik a térben, s elragadja azt, aki hozzánk a legközelebb áll. Félelmetes. Mennem kell haza körleveleket küldeni!

- Ne, ne, ne, várj, figyelj! A kerék színe változni kezdett, s angyalok léptek ki rajta.

- Istár küldött, vége a büntetésnek. Tudtuk, hogy a körlevelekkel, melyekkel akár Dunát is lehet rekeszteni, eljutunk hozzád.

- Menj haza, valaki már vár. Most már minden a régi lesz.

- De mi lesz a fiúval?– kérdezte, de már senki sem állt mellette.

A folyóra nézett.

Köszönöm, mondta csendesen. A víz ereje, a lelkemig ért. Részemmé vált, megváltoztatott.

A sok szép gondolat ellenére mégis baljós érzése támadt.

Mélyen a Duna habzó kékje alatt a meder iszapja lassan süllyedni kezdett, mintha egy hatalmas bogár szívta, ette volna ki a víz alól a sártengert. A rétegek alól valami kitörni készült.