Mostanában ahányszor csak végigsétálok a hídon, különös, megmagyarázhatatlan érzés fog el, és dacára a tavaszi napsugaraknak, libabőr lepi el a karom.

A forgalom a napszaknak megfelelő, villamosok, autóbuszok és személygépkocsik hosszú sora halad el mellettem. Rengetegen átkelnek napjában a hídon, de csak kevesen ismerik a generációról generációra öröklődő legendát, a hídmester lányának történetét.

Nagyapámtól hallottam róla először, még iskolás koromban. A történet kezdete a középkorba nyúlik vissza, azokba a zűrzavaros századokba, amikor még nem űzték professzionális szinten a hídépítés tudományát. Nem léteztek vasbeton hídszerkezetek és támpillérek, csak hevenyészett megoldások, amelyek nem sokáig állták az idők rohamát – a rómaiakkal együtt a hídmérnöki tudás is hosszú időre feledésbe merült. Akkoriban kövekből és gerendákból hoztak létre mindenféle ingatag tákolmányt, amelyek népes seregek átkelésére alkalmatlanok voltak, ám nem is ez volt a rendeltetésük. A kor emberei inkább a gázlókat részesítették előnyben, ám mégis kellett valamilyen megoldás a terményekkel teli szekerek átjuttatására a folyó túloldalára, mert a tutajok hosszú távon megbízhatatlan jószágoknak bizonyultak.

Élt akkoriban egy nemesúr, akit maga az uralkodó nevezett ki a dunai híd felügyeletére és a hídpénz behajtására az utazóktól., ennélfogva őt tekinthetjük az első hídmesternek.

Történt egyszer, hogy egy zivataros éjszakán a szél megbontotta a híd korlátját, és a mederbe mélyesztett cölöpök közül is kiszakadt néhány. A környékbeliek a hídmesterhez fordultak, hogy javíttassa meg a megtépázott részeket, de az valamiért nem iparkodott megkezdeni a munkálatokat. Nemtörődömsége meg is bosszulta magát: gyönyörű, eladósorban lévő leánya a sérült hídszakaszon a folyóba esett. A víz elnyelte, holtteste soha nem került elő.

Száz-százhúsz évvel később a híd ismét alapos renoválásra szorult. Az akkori hídmester ugyancsak ódzkodott ettől, állítólag szörnyen a fogához verte a garast. Egy csillagfényes éjszakán aztán a hullámok fölött megjelent a vízbe fulladt lány szelleme, és vádlón a rozoga hídra mutatott. A jelenést többen is látták a partról, ki is lelte őket a frász, ahogy illik. Másnap megmagyarázhatatlan halálát lelte egy hajadon, történetesen a zsugori hídmester egyetlen leánygyermeke… a rákövetkező éjszakán már kettesben látták őket a víz fölött. Onnantól kezdve egészen addig kísértettek éjjelente, amíg a hidat a sietősen felfogadott munkások a megfelelő állapotba nem hozták.

Az ipari forradalom és a felvilágosodás új hídépítő technikák elterjedését eredményezte, és a hidak szerkezete is gyökeresen megváltozott. A régi, kiszolgált cölöphidat lebontották, alkotóelemeit elhordták. A nulláról kellett újrakezdeni az építést, ennek megfelelően fennakadások támadtak mind az anyagellátásban, mind a hozzáértő munkaerő toborzásában. Egyik éjszaka megjelent a habokban a hídmester lánya, és az áldozatok száma másnapra megint egy fővel növekedett. A hídmester szélütést kapott, amikor megpillantotta leánya túlvilági árnyát két másik bolyongó lélek társaságában.

A híd végül felépült, és egészen a második világháború kitöréséig hibátlanul ellátta funkcióját. Amikor több másik Duna-híddal egyetemben lebombázták, az újjáépítése értelemszerűen csak a háború utáni években kezdődhetett el. A hídmester lányát azonban ez nem hatotta meg, a bombázást követő héten eljött, hogy követelje a jussát. Immár négyen járták szilaj szellemtáncukat a tajtékzó víz fölött.

Manapság kevesen ismerik ezt a történetet, talán el sem hinnék, ha elmesélném. Én mindenesetre hiszek benne, és egyre jobban aggódom. A jelenlegi hídmester lányaként minden okom meg is van az aggodalomra.

Én tudom, hogy a karbantartási munkálatok az ütemtervnek megfelelően haladnak, ám a kétkedők szerint indokolatlanul elhúzódnak.

Mi van, ha a túlvilágiak is a kétkedők nézeteit osztják?