– Milyen egetverő sztorit szeretnél a gondjaimra bízni? – kérdezte egykori osztálytársam egy Dunára néző teraszon.
A cukrászda szabadtéri kiterjesztése már kiheverte a néhány napja lecsapott vihart, ide hívtam az egyik bulvárlapnál újságírókét tengődő ősrégi haveromat.
– Egy különös és félelmetes dolgot fedeztem fel, aminek a jelentősége túlmutat a mi véges létünk keretein – titokzatoskodtam.
– Nem veszek semmi, nem lépek be egyetlen szektába sem és életbiztosításom is van már – nézett furcsán rám a keményszívű zsurnaliszta. – Térj a lényegre, hamarosan lapzárta és ma még interjúznom kell egy válófélben lévő szinkronszínésznővel!
– Emlékszel rá, hogy mindig is imádtam a vizet? – vágtam bele a történetbe. – Már a gimi alatt is minden nyáron vízitúrára jártam, kajakoztam. Az egyik alkalommal, épp csorogtunk lefelé a folyón, amikor furcsa dologra lettem figyelmes a vízben. Mintha valamilyen állat úszott volna nem sokkal előttem. Ahogyan közelebb értem, láttam, hogy egy fekete macska az.
– Macska? – kérdezett vissza gúnyosan a hallgatóságom és teátrális mozdulattal csukta be a jegyzetfüzetét.
– Felém fordult a vízben, hunyorgott a nagy, sárga szemeivel és én tisztán és világosan hallottam, hogy azt mondta: „Gyeeeree utánnyam!”
Köhögés vett erőt az ideggyenge firkászon, de én nem hagytam kizökkenteni magam a sztoriból.
– Én utána is eredtem, de gyorsan eltűnt a szemem elől. Abban a pillanatban egy szárnyashajó húzott el mögöttem, és befordított a vízbe. Ha nem lapátolok a macsek után, simán átgázolt volna rajtam. Kiúsztam a partra, közben figyeltem a macskát, de sehol sem láttam. Gondoltam, a vízbe veszett, és idővel el is felejtettem az egészet. Évekig az eszembe sem jutott, egészen mostanáig.
– Ismét felbukkant a Loch Ness-i cicus? – kérdezte olyan hangon a haver, mint aki belátta, őrültekkel nem szabad vitatkozni.
– Kitaláltam, hogy az idén csónakból nézem a tűzijátékot. Szereztem is egy rozoga tákolmányt és már időben kimentem egy remek helyre, ahonnan jól látszik minden. Ahogy ott ültem egymagamban, ismét felbukkant a fekete macska. A négy lábával ügyesen tempózott a koszos vízben, hunyorgatta rám a szemeit és amint elúszott a csónak mellet, vékonyka hangján azt mondta: „Viiihar jööön”. Teljesen ledermedtem, mert eszembe jutott a régi baleset. Amint a partra értem, azonnal kitört az égiháború, teljesen szétáztam. Ha maradok, tuti odaveszek.
– Ez minden? – zárta volna rövidre a mondókámat a hitetlen flótás.
– Most jön a lényeg – álltam el a menekülési útvonalat. – Én másnap rákerestem a neten a Dunában úszó fekete macskára. Megtudtam, hogy 1848-ban létezett egy Országos Hadigőzös Mészáros nevezetű hadihajó. Ott szolgált egy Kenessey Albert nevű fickó, aki a hajó felavatásának napján egy fekete kandúrt fogott ki a Dunából. A macskát stílusosan Boldizsárról nevezte el, aki a háromkirályok között a szerecsen. Ez a kandúr végig vele volt a harcok során és egy alkalommal a nyávogásával ébresztette fel a legénységet, így figyelmeztetve őket a feléjük lopakodó támadókra. Boldizsárt végül elnyelték a hullámok. Gyakran úszott ki ugyanis a partra a tüzelő nősténymacskákhoz. A hajóról látták, hogy hazafelé tart, de egy örvény a mélybe ragadta. Az elmúlt százhatvan év során aztán sokan köszönhették az életüket annak, hogy egy vízben úszó fekete macska nyávogott valamit nekik.
Másnap az újságban a következő cikket találtam egy féloldalas, elázott macskát ábrázoló fénykép kíséretében: „Kísértet a Dunán – Többen állítják, hogy egy fekete kandúr mentette meg az életüket a Dunán történt különféle balesetek előtt. Ez a macska állítólag az 1848-49-es harcok idején hajtott végre több hőstettet, majd a vízbe veszett. Most visszajár a lelke és mindenkit figyelmeztet az élővízben leselkedő veszélyekre. A Dunai Vízirendészeti Rendőrkapitányság nem tudott a túlvilági kollégáról felvilágosítást adni. Feltehetően azért nem mutatkozik jelenlétükben a vészmacska, mert a rendőrök az őrsön található kutyák miatt kutyaszagúak.”
