Na, gyere, kelj fel. Kelj fel, hallod, odafagy a hátad az oszlophoz. Gyere, eszünk levest a Népszínház utcában. Húslevest. Kétszáz ötven forint, de milyen jó leves. Engem édesanyám úgy nevelt, hogy a leves, az kell. Gyere, kelj fel, már tiszta kék az orrod. Add ide a kezed, felhúzlak. Nem lehet ilyen időben a földön. Nem baj, ha álmos vagy, járkálni kell. Mozogni. Belédfagy a vér. Aztán nem olvadsz ki. Mehetsz dinnyét enni. Mint a Márkus tata tavaly télen. Az se olvad ki soha többet. De a dinnyét még megette.
Hogy honnan tudom? A taknyos Rózsi mesélte, tudod, aki a Jászainál kéreget. Ő mesélte, ő találta meg az öreg Márkust a rakparton. Vitte volna neki a teát a Blaháról, akkor osztogattak a hó miatt a Krisnások, jó hosszú volt a sor, a Márkus tata már nem bírta odáig, a Rózsi meg mindig vitt neki, ha volt mit, jószívű, csak undorító, hogy állandóan szipog. Mondjuk nem csoda, vasággyal negyven kiló, de az se alszik télen soha, jön, megy, járkál, ha fagy van, amióta berácsozták a kapualjakat, már vackot se lehet olyan könnyen találni. A nyomorultak, még azt a kapumélyedést is sajnálják az embertől. Szállóra meg ő se megy, azt mondja, nem lehet tudni, ki a fene mellé eszi a nyavalya, inkább kinn csámborog. Na, gyere, mindjárt a Nyugatinál vagyunk, csak most minél messzebb a Dunától, az a jó. A szél se fúj annyira, érzed? Majd nyáron, akkor mehetsz a rakpartra, ott még mosni is lehet, seperc alatt megszárad a gatyád a köveken. De addig ki kell bírni. Látod, én is itt vagyok, pedig ez már a negyedik tél, amit az utcán töltök. Sok trükköt meg lehet tanulni, ez az egyik, hogy nem ülsz le, ha mínusz öt van. Akármilyen álmos vagy, mész. Ezt nekem még a Márkus tata mondta, persze akkor még jobban volt. Nagy kópé volt az öreg, míg meg nem fagyott. Csepelnél még halat is fogott zsebpecával. Azt mondta, Pesten a legjobb a hal, olajos hal, legalább több benne a kalória. Kész halkonzerv. Az aluljáró? Nem, nem megyünk le, ezzel a fagyott lábbal nem bírnád a lépcsőt, a telefonfülkések meg már elfoglalták a helyüket. Nem kell velük összeakaszkodni. Az én házam az én váram, úgy védik a nyamvadt fülkéiket, más se kell már, csak egy verekedés. A leves az jó lesz, meglátod. Húsleves csigatésztával. Mintha az anyám főzte volna. A főzelék is jó, a spenót. Abban sok a vas. Ezt is az anyám mondta. Nézd, a sok marha hogy bámul. Nem kell velük foglalkozni. Ne nézz vissza, csak támaszkodj rám. Na, szóval a Rózsi mesélte, hogy mire visszaért a teával, az öreg Márkus már egészen meg volt gémberedve. A Margit-híd mellett feküdt, pedig tudta, hogy nem szabad.
Szerintem direkt csinálta, besokallt. Elege volt és kész. Nem akart már semmit. Se gyalogolni, se kéregetni, se horgászni. Épp elég rég volt kinn. Ő mondta el a dinnyét is. Még annyi erő volt benne. A Rózsi nem szokott hazudni. Mire visszaért, már megették. Látod, az már a Király utca. Fél óra, és a Blahánál leszünk. A dinnye? A dinnye az utolsó vacsora. Attilával. Jaj, hát te is tudod, melyik Attilával. Tudod, aki a lépcsőn ül. A rakparton. Igen a Parlamentnél. De úgy ül, mint akinek ez a dolga. Csak nézi a vizet, vagy nem is a vizet, tudja a franc, mit néz, de én egyszer megnéztem közelről, hát olyan a szeme, mintha mindent tudna rólad. Akinek ütött az utolsó, azt meglátogatja. Feláll a lépcsőről, fogja a kalapját, hóna alatt hatalmas görögdinnye. Igen, januárban is. Nem, nem őrültem meg, ha nem akarod, ne hidd el. De jobb, ha elhiszed. A Rózsinak még akkor is csak folytak a könnyei, mikor elmondta, hogy az öreg Márkus szerint a dinnye olyan volt, mint a méz, a leve, ahogy beleharapott a vörös húsába, végigcsorgott a kabátján, ezt a Rózsi is látta, csupa ragacs volt az öreg kabátja. Azt is mondta neki Márkus, mielőtt meghalt, hogy a magokat versenyt pöckölte a vízbe Attilával. Jól van, ha mindent tudni akarsz, a dinnyehéjat nem látta, mert azt a magok után dobták. A sirályoknak.
Na, itt vagyunk, mindjárt ehetsz.
Tavaszig meg jobb, ha elkerülöd a Dunát.
