EP-nek

A legenda maga a Duna. Mert Isten van benne. Porból lett, mint a bor. Áldjad én lelkem az Urat! A Duna titkait, a kiváló Georges Tim Aar korszakos könyvét olvasom. Miközben átsétálok a Lánchídon. A Duna szökéséről, mint egy krimiről számol be, arról, hogy Immendingennél egyszer csak eltűnt a Duna, szárazon maradt a folyó karsztos ágya. Igazsága, mint Isten hegyei, ítéletei, mint a nagy mélységek. Benne élek, mozgok és vagyok. Nincs rajta kívül semmi. És senki. A Duna nem duma. Ige. A Duna a Logosz. Volt folyó, nincs folyó, írja Aar, és ugyanez megismétlődött Fridingennél is. Nosza, törték a fejüket a helybeliek, mi történhetett? Ki a tolvaj? Vetődött föl a kérdés, és ferdén kezdtek nézni egymásra az emberek. Tán te voltál? Vagy te? És nevelt az Úr mindenféle fát a földből, tekintetre kedvest, eledelre jót. Nehéz idők az ilyenek. 1719-ben egy Bräuninger nevű prelátus fölvetette, hátha a föld alatt a Bodeni-tó felé menekül a gaz. A bizonyíték csak bő 150 évre rá lett meg; délután négy órakor A. Knop geológus irányításával tizenkét mázsa palakátrányolajat öntöttek oda, ahol eltűnt a gyáva folyó. És vártak. Hatvan óra múltán jelentették, hogy a 25 km-re fekvő Aach forrás olajszagú. Az Aach folyócska pedig a Rajnába ömlik! Aki elbocsátja a forrásokat a völgyekbe, hogy folydogáljanak a hegyek között. Mindenesetre 1971-ben új mederbe terelték a felelőtlent. A Duna a történelem, a bölcs folyó, az idő folyama, sőt: az élet maga. Ne gyorsalkodjak az én számmal, mert a bölcsnek szemek vannak az elméjében, ne siessek szólni valamit. Hiszen minden, ami megtörtént, már eleve megvolt. Ulm (például) nagy (jelentős) temetője a Dunának. Sokszor meghalt itt a Duna. A város roppant kedves, a Fischerviertel ágbogai, éttermei, kocsmái, a középkori házak, Kis-Velence: kedves. A kettévágott áldozat két fele között át kell ballagnom. Így kötök szövetséget a folyóval, a két part fragmentumai között. Aki utánam jött, előttem lett. A Duna a Szellem. Átvilágítja a hegyeket, a füvet, a várost. Leírja helyettem a történetet. Én csak edénye vagyok a folyónak. Kibeszélem, amit belém helyez. Elvileg tudtam, miről van szó, mi ez a köz-tér, az elfelejtett barokk világszínpadról való ábrándozás, az idő lassú és elegáns múlásának és múlatásának színtere, a pillanat és nem a pillantás tere, a káprázaté, a játék tere, a csalásé, a félreértésé, a szándékos félreértésé, a szándékos félreértés mint erkölcsi tett, ez a kávéház, a szándékos félreértés mint a megértés kizárólagos alapja! A tulajdonságok nélküli történelem tere! A Duna egy regény. Fordított ház. Alapja az égben van. Mint a Jordánnak. Mint a Nílusnak. S a Gihonnak is. Ahogy a vizek beszélgetnek egymással, úgy születnek meg a városok. Az engesztelés szabadítja fel a kegyelmet. A világmindenség egyetlen test. Ezeket gondolom el és nagynak érzem az agyamat, mint amikor gyermekkoromban nekimentem fejjel a postaládának. Épp hátranéztem, képzeletemben jött az angyal a nyomomban. És nekinyomta az agyam a piros bádogkockának. Ne járjon az eszem olyan dolgokon, amit csak az imaházban lehet megtudni. Meg esetleg a Duna partján, amikor az mesélni kezdi, hány ember vérét itta meg. Nagyétkű erre a Duna. (42. január, 44. november satöbbi, jégen lékvágás, zsidók, szerbek belepuskázása, csecsemők falhoz csapása, magyar kivégzendők összedrótozása, tarkón lövése, égetése, parázson sétáltatás, elevenen megnyúzás, here tépése harapófogóval, gyerek lábára akna erősítése, majd lövöldözése találatig, fűrészgéppel derékban kettészelés, karóba húzás satöbbi. Satöbbi: ez a történelem másik neve. Satöbbi: ez az idő súlya, a mocskos személytelenség. Satöbbi: a törvény; uram-királyom, életem-halálom kezedbe ajánlom.). Maradjunk veszteg és várjuk az Úr szabadítását. Mert a Duna a metafizikai jelenléte a szónak, a gondolkodásnak. A Duna szubsztancia, ama konstelláció, amelyben benne van a globális és a lokális. A naplemente és a pirkadat. Heidegger és Bultmann. Taubes és Kierkegaard. A Duna a hit. Hogy van értelme kiúszni a partra. Hogy idők elmúlnak, tonnányi semmi hömpölyög odalent. S a Lánchíd röhög az egészen. Mert tudja, a felhők magaslese fölött még egy ég gömbhéja forog. S azon túl egy szem. A Duna szeme. A folyók vérerei. Ahogy átszövik az Univerzumot, mint a levegő, a vizek. Ettől leszek boldog, hogy van konstans: a Duna. Ami összeköt az éggel. A szöveggel. Noha fenséges az Úr, Aki Dunát teremtett, mégis meglátja az alázatost a kevélyeket pedig távolról szemléli csak. A hajnal a Duna partján vetkőzik le, mint egy karcsú gimnazista lány, s búcsúzik el a sötétségtől, majd beleveti magát az idő habzó hullámaiba. Budapest a vőlegény. Sötét van, olajos sötétek egyesülnek, a levantei kalmárszellem üli molekuláris torát. Ez a víz már nagyon nagy, meg kell szokni, hogy ezt is Dunának nevezzük. Két test remeg. Galác előtt, „akár egy hű kutya teteme fekszik a háromemeletes kiégett Poseidon nevű hajóroncs”. Évre év jön, évre év megy, mondja Eminescu. Mire átérek Pestre, megértem a Duna zavarát. Nem ezt akarta Magyarországgal. Isten se így írta meg a forgatókönyvet. Mégis: a sötét erők. Súgja a Megbízó (Bérlő). Felköltötték ideje korán a szerelmet. És a bűn leselkedése, vágyódása győzött. Epekedtek a népek a hatalom és a bosszú után. És az Úr megengedte, hogy kipróbálják. TESSÉK. TI AKARTATOK teokrácia helyett királyt. Győződjetek meg róla, mennyire snassz. Akkor a Duna elfordult az országtól, hol özönvíz, hol háború formáját homokozta az ólomkatonákra. Majd Isten kérésére megkönyörült Budapesten. Irgalma nagyobb volt ítélő erejénél. Most itt tartunk. Tiszta lap. A vér kifolyt. A Duna megszólalt.