A Bíbic csónakház előtti trafik arra a nyárra megnőtt, s már nem matchboxot és cigarettát árult, hanem zsíros deszkát lilahagymával és csapolt sört. A lekövezett előterére sörpadok kerültek, az út másik oldalára, a Duna fölé pedig műanyag asztalok és székek. Közvetlenül mellette megnyílt a Jancsi és Juliska büfé, ahova Hawaii pizzát enni jártunk. Érettségi előtti utolsó nyaram volt, s egyben az utolsó, amikor a szórakozáson kívül mással nem kellett törődnöm. Mintha nekem találta volna ki Jancsi és Juliska a hétvégi diszkókat. Barátnőimmel egész nap ruhákat próbálgattunk, cserélgettük és variáltuk magunkon a szoknyákat, blúzokat. A legnagyobb problémánk az volt, hogy kilakkozott körmeinkkel hánykor tipegjünk ki a táncparkettre. Szerettük, ha már jó a hangulat, amikor megérkezünk, de még van helyünk leülni egy asztalhoz. Az első pohár bari-bari alatt alaposan körbenézhettünk, minden héten sorra vettük a vendégeket. Megörültünk, ha ismerősöket láttunk, ennél jobban csak akkor, ha új arcokat. Hajnalig táncoltunk, a baracklébe csurgatott barackpálinka soha nem ártott meg. Edina mozgása a mai napig élénken él bennem, irigyeltem őt, rendszerint négy-öt fiú legyeskedett körülötte. Minden alkalommal szóba került köztünk, egyszer a nadrágját fricskáztuk, máskor viszont kedvességét méltattuk. Nem tudtuk eldönteni, hogy csodáljuk vagy utáljuk-e. Egy-egy sláger első taktusainak felzendülését a táncolók üdvrivalgása fogadta, holott előre tudtuk már, melyik dal hány óra hány perckor következik. A disk jockey nem vitte túlzásba, ugyanazokat a CD-ket hallgattatta velünk végig, s mikor egyszer megpróbálta a sorrendet variálni, hamar belátta, jobban teszi, ha marad a megszokott tematikánál.

Augusztus közepe volt, a nyár a vége felé közeledett, egyre korábban sötétedett már. A katonabarátainktól eltanult centivágás módszerével számoltuk, hány gondtalan hétvége maradt még nekünk. Néhány ismerősünk házibulit rendezett péntek este, melyre minket is meghívtak, így kisebb dilemmába kerültünk barátnőimmel. Sértsük meg új barátainkat, vagy első ízben hagyjuk ki Jancsi és Juliska diszkóját? Rövid tanakodás után a második variáció mellett döntöttünk.

Míg mi néhány száz méterrel arrébb egy lakótelepi panelház első emeleti lakásában szűk baráti körben zenét hallgattunk és beszélgettünk, a Jancsi és Juliska büfé diszkójába három kidobó ember érkezett egy másik, télen-nyáron működő, szintén harmadik kerületi szórakozóhelyről. Ha valaki nem ismerte volna fel őket személyesen, akkor sem volt nehéz kitalálni foglalkozásukat: nagy, izmos és egyszerre hájas teste és kopasz feje volt mindnek, kezükben több üveg pezsgő. Hamar szóváltásba keveredtek az ottani biztonságot fenntartani hivatottakkal, akik - ha másban nem is, - testsúlyban nem érték utol őket. A legnagyobb jóindulattal sem lehet elmondani, hogy a sok üveg pezsgő rendeltetésszerűen került felhasználásra. Amikor a vita során az egyik vendég érezte, szavakkal nem tudja meggyőzni az ottaniakat, az egyik üveggel fejbe vágta őt, és ez olyan pánikor keltett, hogy rövid idő alatt a másik öt üveg is hasonlóan végezte: addig békésen táncoló fiúk és lányok fején és hátán törtek össze. A pezsgő vérrel keveredve folyt a Dunába, az ügyeletes orvosi rendelőnek megvolt aznap éjszakára a munkája.

Hajnalban mentünk haza, kis kabinunkat a part felőli kerülővel közelítettük meg. Reméltük, hogy elcsípjük még a Jancsi és Juliska záró dalait, hogy elmondhassuk, egyetlen diszkónapot sem hagytunk ki. De a kihalt partszakaszon már csak a vérfoltokat láttuk a táncparketten.