Több, mint egy évtizeddel ezelőtt, könyvtárosként dolgoztam a Lehel téri templomban. Éjszakánként, ha nem tudtam aludni, átmentem a könyvtárszobába, felütöttem a fóliánsokat, s az olvasólámpa fényénél böngésztem azokat. Az egyik írás után jött a másik, szemeim falták a sorokat, mígnem arra figyeltem fel, hogy agyam tovább zsolozsmázza a szöveget, ami egy fél sorral lejjebb volt, mint amit a szemem követett.
Egy olyan, a könyv kiadásával megegyező vagy még korábbi történetet olvastam fojtogatóan mohón, melynek profánsága miatt elpirultam. Miként adta egy fiatal tolvaj, aki bajba keveredett, a Duna nevet a mellettem hömpölygő folyónak. Ez a fiú, nem tagja semmilyen céhnek, ennek ellenére mindig valamelyik céhcégér alatt sündörgött. Az egész város tudta róla, hogy fattyú, kora regulái szerint bántak vele. Félték is, mert rőt hajával, beszédhibájával azt tartották róla, hogy az ördöggel cimborál. Egy napon egy szép lányt pillantott meg, amint lesegítik a lóról, s bekísérik az egyik egyházi előkelőség házába. Ez a kamasz sohasem látott még ilyen szépséget, azonnal szerelembe esett iránta. Később többször járt a leányénak tulajdonított ablak párkánya alá, hogy leszakított virágokkal dobálja tele. Tavaszodott, mikor dínomdánomra került sor az egyházi előkelőségnél. Akkoriban úgy tartotta a szokás, hogy február havában, Nagy Böjt előtt tartják a maszkabált. A leányzó megjelent, érdeklődve nézelődött, vajon meglátja-e hódolóját, kiről annyi csodálatos dolgot vélt hinni, habár bizonyosságot nem szerzett felőle egyszer sem.
A daliák apródjai között lopva jutott be az épületbe történetünk szereplője. Arra ment, amerre a tömeg sodorta, egy terembe. Javában húzták a talpalávalót, mikor a tömeg árja kimosta őt oda. Táncba nem állhatott be, gyorsan elemelt néhányat egy ficsúr ruhái közül, majd bekapcsolódott a körtáncba. Kiszemeltje odaperdült mellé, már szökkentek is tova. Az ostrom megindult. Szemérmetlensége nem ismert határokat, száját odanyomta a lány nyakához, ki először kitért, majd kedvét felszította ez a mozdulat, végül odahajolt, várt. Az ifjú megpuszilta a kisasszonyt. A zeneszó elhalt, elfojtott suttogásoknak adva át helyét. Ki ez? – mormogták. Becstelen, kutya fattya! – üvöltötte a felbőszült gyám. Kardra kapott a sokadalom, rárontott a párra. A sihedernek inába szállt a bátorsága, ám a tömeg bekerítette őket, a férfit megragadták, defenesztrálták. A kisasszony delejezve nézte a forgatagot, miután a béketörőt kivetették, utána ugrott. Teste kicsavartan feküdt az utcán, ajka sarkából patakzott a vér, a tolvaj mellette térdelt, kezét szorongatta. Szaladt a ház apraja-nagyja eltaszítani a bujálkodót, elvenni tőle a testet.
Akkoriban gyolcslepedőbe tették az eltávozottakat, azonban egy kanonok unokahúgát nem lehet csak úgy elföldelni. Különlegesen vastag és pompásan hímzett átmeneti hálóhelyet kapott a szeretett rokon. Kiterítették, jöjjön siratni a város egyik fele, miközben a másik a gyilkost űzi. Későre járt, az őr megszunnyadhatott, egy görbehátú alak csoszogott oda a ravatalhoz. Felnyalábolta a könnyű testet, szándéka szerint elviszi, búcsúzott. Óvatosan haladt, bár nem tartott senkitől, megállt a folyó partján. Hátravetette kámzsáját a fiatal haramia. Besurrantak a lékhez. Kiemelte dunnájából az alvót. Do-, Do-, Dona-, Du-, Dunatus – hebegte, ám lecsaptak rá a fogdmegek, távolabb szemek s fülek. A folyón megrepedt a jég, a törésvonal eliszkolt a másik partig, a pár alámerült. Az üldözők partra menekültek. A kanonok keresztet vetett, egy kérdést intézett a rajtaütők vezéréhez: Mi volt az utolsó szava? Duna, Uram. Duna? Furcsa szó. Ilyen szó nem létezik, bizonyosan az ördög szólt belőle. Ez a marcona fattyú szüzet vitt magával a Pokolra, ezért unokahúgom üdvéért úgy rendelkezem, hogy eme szó, „Duna”, mostantól azt a helyet illesse, ahol a Gonosznak áldozatul esett. Egyúttal megtiltom, hogy bárki megszentségtelenítse e gyenge vértanú utolsó küzdelmét, hogy másnak nevezze e folyót, mintsem Dunának.
