A történet, amit most elmesélek réges - régen történt.

Élt egyszer egy szegénylegény. Halászattal tengette mindennapjait. Olykor elvállalt hálókötést is, hogy megtudjon élni szüleivel.

A Duna-szakaszon halászott, a jobb megélhetés reményében nap, nap után. Csónakját is ezen a Duna-szakaszon tolta először vízre. Sok jó halat fogott ki a folyóból, és sokat vissza is adott neki.

Egyik nap, amikor késő estig kint maradt a vízen, a túlsó parton lévő vár legfelső ablakából kiszűrődő fényeket látott. Megdöbbent, hiszen a vár, már évek óta üresen állt. Hazaérve elmesélte szüleinek, hogy mit látott. Nagyon megrémültek.

- Jaj, fiam! Ne is gondolj arra a várra! Azt mondják, hogy kísértet lakja, aki minden nap éjfélkor felgyújtsa a lápásokat, így jelezve, hogy ott van.

A dolog annyiban maradt. Eltelt pár hét, és ismét késő estig maradt kint a vizen. Már éjfélre járt az idő, amikor szintén azt vette észre, hogy a vár legfelső ablakából fények szűrödnek ki. Kíváncsisága túlnőtt rajta, így a vár mellé evezett, de mivel arról az oldalról nem volt part, ahova kiköthetett volna, így a vízből kiabált.

- Hahó, hahó!!

Válasz nem érkezett.

- Hahóóóóóó! Van ott fent valaki?

Kis idő elmúltával a fényben árnyék jelent meg.

- Ki az? – kérdezte egy félénk, gyenge hang.

- Jónás, a halász.

Az ablaknál egy gyönyörű, hosszú, fekete hajú lány jelent meg.

- Te mit keresel ezen az évek óta elhagyott helyen?

- Ide zárt be apám, hogy még el nem érem a megfelelő kort férjhez ne menjek. De hát nem is lenne kihez. – panaszkodott a lány.

- Pedig olyan gyönyörű vagy.– mondta Jónás. – És mi a neved?

- Annának hívnak.

- Gyönyörű neved van. Csakúgy, mint te magad. Bárcsak felmehetnék hozzád.

- Sosem jutnál le. Őrök őrzik a várat, és az ajtómat.

- Minden nap eljövök hozzád. – mondta Jónás.

Azután elbúcsúzott, és hazament. Nem tudott aludni egész éjszaka. Másnap, teljesen sápadt volt, amikor reggelizni ment. A szülei aggódtak is, hogy talán csak nem beteg. Jónás semmit sem szólt, csak megette a reggelijét, és elindult, hogy végezze napi munkáját. Már alig várta, hogy besötétedjen. Amikor éjfélt ütött az óra, ismét a vár legfelsőbb ablaka alá evezett.

- Anna, Anna! – suttogta.

- Jónás? Hát ismét eljöttél? – kérdezte a lány.

- Minden nap eljövök, amíg itt leszel. Innen lentről örökké vigyázok rád.

Azon az éjszakán is sokat beszélgettek. Amikor pedig már hajnalodni kezdett Jónás elindult haza, szívében mély szerelemmel. Minden nap meglátogatta a lányt. A lány is viszonozta Jónás szerelmét, de mindkettőjük bánatára igen nagy akadályt jelentett, hogy míg a lány úri hölgy volt, addig Jónás csak egy szegény halászlegény. Tudta jól Anna, hogy ebből a frigyből soha nem lehet semmi. Búsult, sírdogált a lány, emésztette magát, szenvedett a beteljesületlen szerelemtől Jónás is.

Egyik éjjel Jónás furcsát álmodott. Azt álmondta, hogy megmenti a lányt, elszökteti és boldogan élnek még meg nem halnak. Egy álló héten keresztül azon töprengett, hogyan tudná kiszabadítani szerelmét. Úgy döntött végül, hogy betör a várba, és ha kell az élete árán is kiszabadítja a lányt.

Türelmetlenül várta az éjfélt. Amikor tizenkettőt ütött az óra, közel ment a várhoz és keresett egy helyet, ahol partra szállhatott. A bejárathoz lopakodott, majd félénken, felkészülve minden veszélyre belépett az ajtón. Üres, sötét és félelmetes volt a folyosó, amin találta magát. A lépcsőkhöz sietett, és elkezdte szedni felfelé a lábát. Úgy rohant, mint akit üldöznek, pedig senkit sem látott. A legfelső szintre érve a szíve hevesebben kezdett dobogni. Tudta, hogy végre átölelheti, megcsókolhatja azt a nőt, akiért érdemes élni. Lenyomta a kilincset és belépett. Anna már várta. Egymásba borultak és csókolták egymást ahol csak érték.

Nem sok idő telt el azonban és kiabálásra lettek figyelmesek. Sűrű léptek zaja törte meg a szerelmesek boldog perceit. Őrök rohantak be a szobába és nekirontottak Jónásnak, aki ijedtében kiugrott a vár legfelső ablakán, és eltűnt a Duna vizében.

Akkor éjjel ott, ahol Jónás mindig az éjfélt várta, megjelent egy bólya. Anna tudta, hogy Jónás meghalt, és ezzel a bólyával jelzi, hogy lentről örökké vigyáz rá.

Azóta úgy mondják, hogy ha egy szerelmes fiatal a Duna vizébe hal, bólyaként él tovább, hogy vigyázzon szerelmére, és a többi emberre aki nem tudja, hogy milyen veszélyes ez a hatalmas folyó.