Minden nap meglátogattam. A János kórház zárt osztályán ápolták. Talán okkal.. Nem tudom, csak azt, hogy képtelen volt beilleszkedni az átlagosok világába, nem tudta a véleményét nem kimondani, ezért elmebetegnek minősítették és elmeosztályra szállították. Mentővel. Amikor – jól emlékszem, egy nyári esten, inkább éjszakán mezítláb jött hazafelé és - az úton azt kiabálta, hogy: - Ebben a rohadt városban nincs egy kurva parkoló, ahol letenném a kocsimat, még egy akkora hely sincs, ahova a cipőmet raknám.. De én megoldom!

Az arrajárók egy ideig hallgatták, aztán pisszegtek, maradjon csendben, éjszaka van, felébred a gyerek….

Ő nem hallgatott az intő szavakra. Leült egy járda szélére és tovább, fennhangon hirdette egy hatalmas parkoló tervét.

- A Dunán lesz! Komp-parkoló! Autóknak. Meg cipőknek. Kettőt terveztem – kiabálta és nem hagyta abba akkor sem, amikor egy feldühödött, síró gyerekét dajkáló anya értesítése alapján megjelentek mellette a mentősök és eleinte szép szóval, később egyre határozottabban csendre intették.

A mentők az ügyletes kórház elmeosztályára szállították Retek Bélát, akinek a személyazonosságát csak másnap tudták megállapítani, ugyanis létét és kilétét igazoló okmányait is elvesztette. Nem először. De addig, ha reggel jött haza és például eltűnt a kabátja, legalább nem ordibált éjszaka az utcákon, csak velem a lakásban, a zárt ablakok és ajtók mögött.

- Te loptad el a kabátomat, hogy bolondnak mondhass! – ilyeneket talált ki.

Én csak bólogattam és nem szóltam erről senkinek. Azt hittem, ha újra lesz állása, megoldódik a depresszióval váltakozó mániája. Hogy lesz majd egy pár kedves szava hozzám, ha nem érzi fölösleges koloncnak magát, ha terve, elképzelése kell majd valakinek és nem csak az otthoni papírhalamaz-gyüjtemény őrzi álmait. Mérnök volt. Általános mérnök. Utakat, hidakat tervezett éveken át, egészen addig, amíg a főnöke – szerinte többszöri téves számolás, teljesen észszerűtlen ötletek, például egy dunai komp-parkoló - miatt azt javasolta neki, hogy pihenjen egy jó nagyot, vagy inkább kezeltesse magát, szakember segítségével

.

Azon a nyári éjszakán nem aludtam egy percet sem.

Másnap reggel szólt a telefonom. A János kórházból kerestek Nekem kellett igazolnom őt. A férjemet.

Rohantam a kórházba. Pizsamát és egyéb - kórházban szükségesnek ítélt - holmit bedobáltam egy szatyorba. Közben vettem egy keresztrejtvényeket tartalmazó és egy, csak pletykákat igérő képes újságot.

Í Retek Bélát keresem. A felesége vagyok – mondtam az idegosztály ajtajában.

- Zárt osztályon van. Tessék várni. – válaszolta egy fehér köpenyes férfi..

Bélával egy nagy teremben találkozhattam. Egy hosszú asztal mellett ült. Sápadt volt, a keze kicsit reszketett, úgy láttam. A távolban ápolók tettek-vettek. Közben figyeltek minket.

- Mit hoztál? – kérdezte a férjem.

- Pizsamát, papucsot, ami kell a kórházhoz neked, arra a pár napra, amíg itt leszel – mondtam és közben igyekeztem mosolyogni.

- Ne dumálj! Te hozattál ide! Tudom! – mondta Béla egyre hangosabban. Az ápolók egyike akkor azt súgta nekem, hogy: - Mára elég lesz a beszélgetésből. A beteg még nagyon izgatott..

Megértettem. Béla azt kiabálta az ajtóból, hogy hozzak másnap egy nagy füzetet, ceruzát és vonalzót. Az újságokat, amiket aznap vittem, a szemétbe dobta. Az ápoló egy szobába kísérte. Kilincs nem volt az ajtón.

Vettem a kívánt dolgokat és másnap vittem Bélának. Többnyire a hosszú asztalnál találtam őt, rajzolt. Keveset beszélt és ha kérdeztem, mit vigyek neki, mindig csak papírt kért. Már egész halmaz volt előtte.

- Mit rajzolsz? – kérdeztem többször, már csak azért is, hogy szóra bírjam.

- Nem mindegy neked? Különben, a komp-parkolót. Amit már régen leadtam a cégnél. Most a cipőparkolót nagyobbítom. Sok a cipő ebben a városban – mondta. Nevetett és rajzolt tovább.

Karácsonyra engedték haza. Otthon nem nevetett. Azt mondta, hogy aki beküldte őt a diliházba, az egyben meg is ölte őt.

- Egy bolondnak senki nem fogja elhinni, hogy jókat tervez. Meg akarok halni! – mondta sokszor. Hiába vigasztaltam. Nem hallotta meg. Nem rajzolt. Naphosszat sétált a Duna partján, mindig a Lánchíd és az Erzsébet híd között. Nézte a folyót, közben magyarázott valakinek. Magában beszélt, néha vitatkozott is. Februárban vissza kellett őt vinni a kórházba. Folytatódott a napi látogatás, a papír-kérés, rajzolás. Dunai kompok, rajtuk parkoló autók, mellettük egyre hatalmasabb cipők voltak láthatók a rajzain.

- Látod! Ez lesz majd a megoldás. Dunára kell telepíteni nagy parkolókat – magyarázta egyszer. Arca vörös volt, nyakán izzadság cseppek folytak..

- Látom drágám! Igazad van – mondtam és megtöröltem a nyakát

Béla nem tudta meg, hogy azon a napon adták át az első dunai komp-parkolót a Lánchíd és Erzsébet híd között. Amit az ő cége tervezett. Ahonnan eltanácsolták őt valamikor az esztelen ötletei miatt.