Hét óra volt, és a nap vörös korongja szétterült a horizonton. A Margit szigeten, a hídfő közelében két horgász üldögélt. Ma nincs kapás – mondta az idősebbik. – Biztosan nem daráltak a Fehér Házban.

- Nem értem – vallotta be a fiatalabbik. – Az MSZMP volt székházára gondol, Béla bácsi?
- Még gyerek vagy, ezért elmondom. A székház több emeletes pincéjében van egy hatalmas húsdaráló, amibe régen a rendszer ellenségeit dobták. Egyszerűen ledarálták őket. Maradványaikat a Dunába vezették. Örökre eltűntek.
- Jesszusom! – kiáltotta a fiatalember. – Szörnyű történet. Honnan veszi?
- Egy haverom ott volt őr, és elmesélte, ahogy az embereket egy lyukon át dobták a gépbe. A daráló szélébe kapaszkodva ordítottak, míg be nem húzta őket a gép. Először a lábaikat, aztán egyre feljebb. Volt, akit a hóhérok csak alul daráltak szét, majd leállították a gépet. A húscafatok úgy lógtak rajtuk, mint a szakadt ruha. Vizet spricceltek az arcukba, hogy magukhoz térjenek, és lássák, hogy néznek ki alul. Aztán ledarálták őket teljesen.
- Borzalmas – mondta a fiatalember. – Ugye ez csak egy rémmese?
- Gondolsz, amit akarsz – legyintett az öregember. – Én tudom, amit tudok.
- Na meg, ha igaz is volt, mi köze a kapáshoz?
- Ma is darálnak.
- Nem hiszem – rázta a fejét a fiatalabb.
- Pedig ma is itt vannak. Másként hívják őket, de a tetteik ugyanazok. Bizony fiam, titokzatos erők vannak ebben a városban. Olyanok, amikről fogalmunk sincs. Itt vannak, és végzik a munkájukat. Darálnak is, ha az érdekük megkívánja.
- Na jó, elég! – ugrott fel a fiatalember.

Összepakolt és elköszönt. Az este nagy részét barátnőjénél töltötte Budán. Hazafelé menet nem tudott ellenállni a kísértésnek és leparkolt a rakparton, a „Fehér Ház” közelében. A portáról fény szűrődött ki. Benyitott.

- Halló, van itt valaki? – kiáltotta az előcsarnokban, az üres porta előtt. – Halló! Lenne egy pár kérdésem! Van itt valaki?

Miután hiába várakozott, elhatározta, hogy kicsit körülnéz az épületben. Egy üvegajtó mögött rábukkant a lépcsőházra. Elindult lefelé. A kanyarokban régies betűk jelezték a szinteket. Arra gondolt, hogy igaza volt idős barátjának, és az épület alatt valóban egy pincerendszer húzódik. Ha pedig ebben igaza volt, lehet, hogy a többiben is…

Kirázta a hideg. – „Ami nem lehet, az egyszerűen nem lehet!” – próbálta összeszedni magát. - „Elvégre régóta demokrácia és szabadság van ebben az országban. Ha nem is mindig a legtisztább demokrácia, de azért demokrácia. A demokráciában pedig…”

Hirtelen emberi hangok ütötték meg a fülét. Óvatosan kikukkantott a folyosóra. Nem látott senkit, de a hangok a folyosó másik végéből jöttek. Lélegzetét is visszatartva indult utánuk. Az utolsó ajtó nyitva volt, és minél közelebb ért hozzá, annál erősebb bűzt érzett. Olyan volt, mint a romlott hús szaga.

- Mit gondolsz, ledaráljuk? – kérdezte egy férfihang, és az ajtó mögötti, sötét helyiségben kisebb mozgolódás támadt. A fiatalember a nyitott ajtó mögött a falhoz lapult.
- És utána? Eltűntnek nyilvánítva?
- Világos. Ha elengednénk, elárulna minket. Beszéltem a rekedt hangúval, és azt mondta, ha továbbra is hallgat, meg kell tennünk. Tudod, hogy a rekedt hangú dönt. Vagy ledaráljuk, vagy előbb-utóbb minket darálnak le.
- Igen, tudom – mondta a másik ember. – De ennek gyerekei és unokái vannak.
- Na, ebből elég! – csapott az asztalra a társa, és beindított egy gépet, mely úgy csikorgott, mint egy kimustrált autó motorja.

A fiatalember nem bírta tovább, és visszaosont a lépcsőház ajtajáig. Úgy rohant fel a lépcsőkön, mint aki az eszét vesztette. Az utcáról a rendőrséget hívta, majd a megérkező rendőrökkel visszatért az épületbe. A portán ezúttal egy idős ember ült, és tévét nézett. Azt mondta, nem érti mi történt, a fiatalembert sosem látta, pedig egész este a meccset nézte.

A pince legalsó szintjén, az utolsó helyiségben csupán egy bűzlő patkányt találtak.

- Tudná azonosítani az elkövetőket? Látta az áldozatot? – kérdezte a nyomozó.

- Hát… Nem is tudom… Tulajdonképpen csak hallottam őket…

A nyomozásnak ezzel vége is lett, a rendőrség lezártnak, vaklármának nyilvánította az ügyet.

Másnap este a fiatalember nem lelte barátját a parton, és ezért kérdezősködni kezdett felőle. De senki sem látta. Így egy másik ismerőse mellé ült le.

- Ma jó kapás van – mondta a horgas orrú férfi. – Biztosan daráltak tegnap.
- Bolondság! – kiáltotta a fiatalember, de elcsuklott a hangja, mert a horgán megakadt egy hal.

Dühösen a partra rántotta. Lehajolt hozzá, hogy a horgot kivegye a szájából, mikor szemei előtt megcsillant valami. A horogra egy aranygyűrű is ráakadt. Felismerte. Barátja jegygyűrűje volt. Többször is megmutatta neki, mikor megboldogult feleségéről beszélt.

- Igen, tényleg daráltak – morogta döbbenten, felállt, és távozott.