Mindenkinek van valami hülye szokása. Akad, aki a bécsi szeletet meg a sült krumplit is kanállal eszi, miként az sem ritkaság, hogy valaki zuhogó esőben sem nyitja ki esernyőjét, pedig ott lóbálja a kezében. Sok embert a hideg ráz ki, ha fekete macska szalad át előtte, sokan markolásszák gombjaikat kéményseprők láttán, mások pedig az ágyból sem bújnak ki, ha tizenharmadika péntekre esik. A legfurcsább szokása mégis Stolc bácsinak volt.

A világért se ment volna át a Margit-hídon.

Se gyalog, se villamossal, se busszal. Megesett, hogy sietős útja volt Budára, a Vígszínház előtt taxiba vágta magát, s már csak a Jászai Mari térnél vette észre, hogy az autó a Margit-hídra tart. Kis híján megfojtotta a sofőrt. Mindenesetre azonnal, még a híd előtt, megállíttatta a kocsit, kifizette a viteldíjat és kiugrott a taxiból. A Falk Miksa utcánál kerített egy másik taxit, s vezetőjének lelkére kötötte, csak az Árpád- vagy a Lánchídon mehet át a megadott budai címre. A Margit-hídon semmi esetre sem.

Évek óta ismertem Stolc bácsit, aki a Balzac utcában lakott és – legalábbis nyaranta – a Szent István parkba szokott lejárni a hársfák árnyékába, mindig ugyanazt a padot véve birtokba.

Ma már nem tudnám megmondani miként kezdődött még az ötvenes évek végén, talán valamelyikőnk megrúgta a labdával, s akkor intett minket magához, a lényeg, hogy azt követően igen gyakran álltuk körbe, mint figyelmes hallgatósága. Hol szerelmi kalandjait mesélte – amit mi, kamaszok, különös élvezettel hallgattunk -, hol pedig katonai szolgálatának élményeit ecsetelte, akár egy modern Háry János.

Csak a halott feleségéről nem beszélt soha.

Egyszer valamelyikőnk rákérdezett: Stolc bácsi, mi történt a feleségével? Tekintete elborult, sokáig hallgatott, s mi már azt hittük, meg sem fog szólalni. Végül mégis megeredt a nyelve.

Tudjátok, kezdte mesélni, Budán lakott a bátyám, akinek felesége idővel az én asszonyom legjobb barátnője lett. Igen sok időt töltöttek együtt, gondolom, mindig akadt valami halaszthatatlan pletyka, amit okvetlenül meg kellett beszélni. Pár év múlva majd ti is megtudjátok, milyenek az asszonyok. Lepcsesek. Be nem áll a szájuk, valamit mindig közölni kell valakivel, ha mást nem, hát azt, hogy elsózták a húslevest. Akkor is a sógornőjéhez ment, hívott engem is, de tudtam, hogy a bátyám vidéken van, ezért nem mentem vele. Csak nem fogok ott két nő mellett unatkozni? Még én biztattam, menj csak nyugodtan egyedül. Bár ne tettem volna! Mert akkor robbantották fel a Margit-hídat, amikor ő pont azon haladt át villamossal. Sokan meghaltak aznap, sajnos ő is köztük volt.
Így most már azt is tudjátok, miért nem vagyok hajlandó átkelni azon az átkozott hídon.

Soha többet nem tértünk vissza erre a témára. Mi nem kérdeztük, ő meg magától még egyszer nem beszélt róla.

Stolc bácsi 1970-ben halt meg, s természetes volt, hogy mi, parki srácok, színes történeteinek ámuldozó hallgatói, ott legyünk a temetésén. Ott volt Diósi úr is, annak a háznak idős házmestere, amelyben Stolc bácsi lakott a harmincas évek vége óta. Diósi úrral együtt jöttünk el a temetőből, s valahogy szóba került közöttünk Stolc bácsi felesége is. Mondom a házmesternek, milyen tragikus, hogy valaki felül a villamosra Budára menet és felrobbantják alatta a hídat, ő meg ott marad a folyóban.

Diósi úr szomorúan nézett rám.

- Tragikusnak tragikus - mondta a fejét ingatva -, csak egy szó sem igaz belőle. Stolc úr feleségét a nyilasok lőtték a Dunába negyvennégy novemberének végén. Stolc úr ugyancsak jobbra hajlott, mondhatnám nagy nyilaspárti volt, noha a vérengzésekkel, ezt tanúsíthatom, soha nem értett egyet. A zsidókat sem szerette, egyet kivéve. De azt nagyon. A feleségét. Merthogy az is zsidó volt. Azt viszont képtelen volt megemészteni, hogy éppen az általa nagyra tartott nyilasok végeztek szerencsétlen asszonnyal. Ezért találta ki azt a margit-hídi mesét. Ebből is láthatja, milyen furcsák az emberek. Tanulja meg, fiam, hogy mindig az ilyen emberi ellentmondásokból születnek a legendák.