Hideg van. A szél az arcomba fúj. Fázom. Egyre jobban markolom édesapám erős és meleg kezét. Ez valahogy erőt ad ahhoz, hogy lesétáljak a betonlépcsőkön egészen a vízig. Ahogy haladunk lefelé egyre jobban furdal a kíváncsiság, hogy mi az amiért lejöttünk.
Az ár még nem ért ide, pedig már rendesen tél közepe van. Igaz hó még nem nagyon esett. Kicsit félek és feszengek is. Ez az egész olyan furcsa és különös. Kinek jut ilyenkor ilyesmi az eszébe? Levinni egy nyolc éves gyereket a Duna partra télvíz idején. Még mindig fázom. A hideg szél szinte a csontomig hatol és belé borzong az egész testem, ahogyan átfúj a kis szövetkabáton.
Percekig áll meredten és a vizet figyeli, mint ha keresne valamit. A hullámok szép lassan egymás után csapódnak a köveknek, olyan hangot adva mint mikor gyermekek tapsolnak. Lassan behunyja szemét és a testével ringani kezd pont úgy ahogyan a hullámok. Mélyeket szippant a nedves és hideg levegőből. Nem tudom miért, de követem a példáját.
Behunyt szemekkel állunk egymás mellett. Én még mindig szorítom kezét. Lassan átjár az érzés ahogy a víz hangja kitölt és felveszem a hullámzás ritmusát. A víz illata és hangja egy meleg érzést ébreszt fel bennem. Eszembe juttatja azt mikor a nyári melegben együtt pancsoltunk a gumimedencében. Hallom ahogy anyu kiabál, hogy kész a süti és menjünk be.
Lassan kinyitom a szemem. Anyu nincs itt. Süti sincs. De a Duna még mindig itt van előttünk és hullámaival a köveket mossa. A szél csendesedik. Felnézek rá. Lassan kinyitja szemeit és rám néz. Nem szól semmit. Látva kikerekedett szemeimet elmosolyodik és összeborzolja a hajam.
Elengedi a kezem és felvesz egy követ, majd egy gyors lendítéssel elhajítja. A kavics mesze repül és amikor vizet ér nem süllyed el, hanem tova pattan a víz tetején majd újra és újra. Ilyet még sosem láttam. Meredten nézek előre és bámulom a vizet arcomra kiült a meglepettség.
Lehajolok felkapok egy követ. Elhajítom. Messzire száll és végül egy nagy csobbanással elmerül. Apa csak nevet. Nem is nevet, egyenesen hahotázik. Én elképedve állok, és nem értem. Neki sikerült, de nekem miért nem. Felkapok egy újabb követ lendítek, de az eredmény ugyanaz és apu. Apu még mindig ott áll és csak nevet. Még megpróbálom néhányszor, de az eredmény változatlan. Mérgemben toppantok egy nagyot.
Apu újra megborzolja a hajam, majd felvesz egy lapos követ. A kezembe helyezi és mögém áll. Megfogja kezem a kaviccsal együtt. Lendítünk dobunk és láss csodát az újra pattogva tovasiklik a víz tetején. Mosolygok. Sikerült, igen megcsináltam vagyis megcsináltuk. Most már én is tudom, hogyan kell.
Lehajolok, keresek egy laposabb követ és dobok. Az eredmény most már nálam is az, mint az előbb apuval. A kő néhány kacsázás után tűnik csak el a hullámzó Dunában. Nagyon örülök. Már nem is érdekel, hogy hideg van és nem akartam le se jönni, csak örülök. Itt vagyok apukámmal és valami olyasmit csinálunk amit még eddig sosem.
Megfordulok és nem tudom miért, de megölelem. Ez az egész annyira jó. Érzem ahogy a meleg kezét a fejemre teszi. Most nem borzolja össze a hajam. Állunk jó néhány percig így. Egyikőnk sem szól semmit. Újra a vizet hallgatom ahogyan a köveknek verődnek a hullámok. A belsőm újra felveszi ezt a kellemes ringást és érzem, ma valami olyanban volt részem amiben eddig még soha. Apuval voltam kettesben és megtanított kacsázni. Nem nagy dolog, hiszen csak egy kő ahogyan pattog a vízen, de nekem akkor is fontos. Nem lehetünk sokat együtt, mert folyton úton van, hogy nekünk megkeresse a betevőt. De ilyenkor csak mi vagyunk. Apa és fia.
