Elolvasott sok könyvet. És nem tudta hova tenni őket.
Tudomány? Szórakozás? Tudomány és szórakozás? A tudomány nem szórakozás. A szórakozás nem tudomány. De hát akkor miért is olvasott ennyi éven át?
Mert olvasott volt, s így tájékozott. Ha tájékozott volt, hát művelt is. Tőle igazán bármit meg lehetett kérdezni.
Csak akkor került bajba, amikor különböző világnézetek harcoltak egymással a fejében. S ez újabban egyre többször megtörtént.
Hiszen minden nap olvasni kell a ma emberének, hogy haladjon a korral.
Szavak, talajgyökeres és új kifejezések pusztították egymást ilyenkor fáradhatatlan ütemben odabenn. Sok közülük térdre hullott, elvesztette alapjelentését, elfelejtődött, de volt olyan sosem látott betűsor, amely idegen jelvényt viselt, s kitaszította kényelmes helyéről a régit.
Hangalakok zsongtak a koponyájában ezeken az estéken.
- Dönts! - követelték tőle. - Igazság csak egy van! - kiáltotta az egyik.
- Balga vagy és csőlátású - veszekedett vele a másik. - Igazság nincs, csak vélemények léteznek! De te kergesd csak a délibábot, míg bele nem fásulsz!
Megzavarodott ettől, és kiment ilyenkor kávét főzni magának.
Ha a család tagjai zajt hallottak éjjel a konyhából, tudhatták, hogy nagyapát felzaklatta az olvasás. Azt is, hogy a kor előre haladtával egyre rosszabb alvó válik belőle. Így van ez, napilapokban, ingyenes gyógyszertári újságokban is olvasni hasonló esetekről.
Tágas lakásban élt a budai rakparton, együtt lányával és az unokáival. Veje még a háborúban veszett oda.
A háború kemény dolog. És ő nem akart hallani többet róla.
Tavaszonként minden délután lesétált a partra, és olvasott a kőlépcsőkön ülve, mert ott tudott csak igazán magáénak lenni. Ahogy teltek-múltak az évek, egyre feljebb ült a lépcsőkön, és nézte a parthoz közel repkedő sirályok évődését. Nemes állatok ezek, mondogatta gyakran. Úgy is hívták a szomszéd gyerekei: a sirályos bácsi.
Egyre kevesebb sirályt látott mostanában, de annál több galambot. Őket sosem szívlelte.
- Takarodnátok haza, ahonnan jöttetek, piszkos kis vírusgazdák! - fenyegetőzött faragott botjával.
Hatalmas könyvszekrénye volt, faltól falig érő. Maga töltötte fel könyvekkel közel hetvenöt év alatt, s külön büszkesége volt, hogy a kiadásnak megfelelő évszám szerint rakosgatta sorba őket gondosan, és azt vitte le a partra magával, amelyiket csak akarta.
Az öccse, amikor látogatóban volt egyszer, megkérdezte: - Árulja már el, bátyámuram, miért nem a szerint rakta sorba őket, hogy melyik milyen célt szolgál? Szépirodalom, tudomány, történelem?
Ő összerezzent, ráncai feketére mélyültek az arcán rövid időre, majd így szólt:
- Így van ám: történelem.
Testvére nem a tudományok közé sorolta be a történelmet.

Ennek már sok esztendeje. Ma ismét a könyveiben gyönyörködhet. A legszegényebb időben sem volt hajlandó antikváriumok kezére játszani a kincseit, amelyek megjárták a Bem rakpart összes lépcsőjét.
Ám egy nap, amikor elővette az egyik háborúról szóló ismeretterjesztő könyvét, próbálta úgy olvasni a délutáni napsütésben, mintha szépirodalom lenne.
Kínnal ment, lassan haladt.
A következő már verseskötet volt. Magyar szerző tollából származó alkotásokat tartalmazott. Megkísérelte tudományos szemmel látni mindegyiket.
Felkavarta; mikor is íródott? Miért is íródhatott?
Hová lett a többi költő ebből a korból? Hová lett a többi tudós ebből az időszakból?
Vadul kereste az összefüggéseket. Évszámok, történések, érdekek, okok tolakodtak a gondolataiban. Gyöngyözött a homloka belé, ahogy érteni akarta, felfogni vágyta az idáig felhalmozott, immár felszínesnek tűnő adathalmazt, s alatta pimasz szemrehányással kavargott a zavaros Duna.
Szépirodalom. Tudomány. Történelem.
A könyvekbe lapozott, némelyiket gyűrte is, úgy kavarogtak benne a kérdések.
Ennyire ostoba lenne? Valójában semmit sem ért a világból!
Tessék, itt ez a mű. Novella, és itt van hozzá egyből háromféle értelmezés. Idáig azt hitte, érti, tudja, vagy legalább érzi a lényegét.
Amott egy régi folyóirat-gyűjtemény. Ezért egyszer majdnem az életét adta. Ilyet nem szabad tartani egy lakásban sem, azok az idők elmúltak. Igazság kontra vélemények - mit keres, hova bolyong igazság nélkül az ember?
Egyik mozdulata túl hirtelen volt; a szél kitépett a kezéből egy könyvlapot, és kis csónakot varázsolt belőle a folyóra. Felkelt, hogy utánaeredjen, de hiába lépett le egy, kettő, majd három lépcsőfokot, azt az oldalt a természet elragadta tőle. Észre sem vette, hogy a parton sörözgető fiatalok nevetnek rajta, a ballonkabátos öregemberen, aki csaknem minden délutánt a rakparton olvasgatva tölt, és ahogy gondolkodik, talán még ráncos szája is motyog közben.
A nap kintről most olyan erősen tűzött az arcába, hogy egészen elvakította.
Hát ennyire csak beleélt a világba idáig, hogy fogalma sem volt róla, mi miért történik?
Hiszen már tudja - csak kimondani nehéz.
Görcsös, tüzes érzés hasított át a halántékán.
Egy sirály szállt fel mellette a lépcsőről, szárnya röptében érte a homlokát.

- Holnap lesz két éve, hogy elborult az elméje. - Lánya megsimogatta a homályos tekintetű idős férfi gyér ősz haját. - El sem hiszed, milyen nehéz a gondját viselni - mondta a vendégének.
- Nagyon művelt lehetett. Rengeteg könyvetek van.
- Művelt is volt. Az őrület is a könyvei között talált rá a Dunánál. - A nő megfogta vendége kezét, és csendben kivezette a szobából, melynek falai a mai napig őrzik a múlt elfogult pillanatképeit, a több száz, talán több ezer könyvet a könyvszekrény polcain.