Huszonnégy éve ringatózik lelkemben a magzatunk, huszonhárom lenne, ha azon a tavaszon nem születik döntés az elvételéről, amit azóta is gyászolunk. Csak nem eléggé, nem őszintén, egyáltalán, hogyan lehet egy meg nem születettet? Már külön élünk, már nem tudjuk, hogy mi tart össze és mi választ el? Gyertya a kis csónakon, a víz fölött esti szelek kergetőznek, mindketten megilletődötten bámuljuk, ahogy nem akar indulni, a sodrás kevés itt a kövekhez közel. Egyáltalán hinni kell ebben, vagy csak magától minden a helyére kerül? Még mindig összeszorul a gyomrom, mint amikor közölte, hogy terhes. Éretlen voltam, ahogy ma is, döntenem kellett volna, ahogy ma is, csak nincs kitől tanulni, vagyis van, csak nem veszem észre, hogy ki mit tud. Vak vagyok, ilyenkor meg néma is, amikor pedig beszélni akarnak velem, süket. Eláznak könnyeimtől a lapok, amikre nem létező verseket írtam, sajnáltam magam, magunkat, mi mást tehettem húsz évesen! Azóta sok víz folyt le, és még mindig keveset tudok. Csak állok, a lángocska mutatja, hogy talán kifarol az áramlásba, talán elbúcsúzhatunk, talán szükségem van erre, talán neki van szüksége arra, hogy elengedjük. Léthé talán már korábban befogadta, talán már rég újra közöttünk ringatózik, csónak ide vagy oda. Csak a saját párnába fojtott zokogásunkat halljuk, talán fölösleges ez az egész ceremónia. Mi szól az élőkről, az élőknek és mi nekik? Hajnalig állhatunk itt, hogy a pára fellebbenő függönyén keresztül belepillanthassunk az arcok elsuhanó, milliónyi foszforeszkáló szempárja közé. Az üvöltés nem lebeg a két part között, azt elnyelte az idő. De kinek a fájdalma akkor, ami szorítja a torkom, marja a szemeim, összerántja a gyomrom? Az övé, az enyém, mindhármunké? Vagy valami kollektív ítélet alatt állunk itten a folyónál, a leengedés, elengedés, megbocsátás partján? Bár tudhatnám!
A kanyarulat fölött a hegyen egy másik lelket keresek fel minden évben ugyanazon a napon, nyár elején, amikor a születésnapja volt, nem az elmeneteléé. Tizennégy lett volna barátaim lánya, akit egy másik csónak, másik lángocskája éltetett és mégis ugyanazt a vizet használják. A virrasztás a kanyarulat fényei fölött, a sziklák, fák között emlékeztet áldozatára, tetteinkre, kimondott és eltitkolt szavainkra, mindenre, ami a lelkünket nyomja, nyomasztja. Nincs magyarázat, nincs válasz, arra, hogy miért így, miért vele, miért akkor és miért úgy? Ott a délután ünnepi fényeibe öltözik a táj, a kék csík, majd megszürkül minden, farkasok ideje. A vonal fekete lesz, a partokon sárga fények, a fellegvár magasan üli a hegyoldalt. A szél suhog, és béke van fönt, nehéz sóhajok figyelik a magányos parazsat. Megrakni egy uszályt, lángocskák tonnáit gyűjteni, hogy legyen valamelyik, ami a tengerig elér, kitart. Fontos? Csillagok veszik át az uralmat, a városban, a kövek között nem annyira látszanak, a hegyen betakarnak. Rend van. A lángocskát már igazából csak sejtem, ahogy a partok között a híd felé imbolyog. A kezeink már nem szólítják meg egymást, a szavaink elkoptak, ismerjük egymást, jobban aligha lehet. Mégis. Valami miatt itt állunk és várjuk, hogy helyettünk döntsenek. Isten mosolyogna, ha látná, vagy talán látja is, és türelmesen bíztat, hogy élni kell ezzel, amink van. Hogyan üljünk a kövekre, hogyan bámuljuk a sötétet? Az éj madarai néha belerikkantanak a forgalom távoli, tompa morajlásába. A hegyen ilyenkor már kuvik szól, rágcsálók neszeznek, megszeppent denevérek cikáznak. Csak mi még nem mennénk haza. Van valami, ami a rakparton tart.
Két part közül mindig az egyiken lehetünk. Középütt hídon állva, ülve, lógva, vágyva, hogy egyetlen pillanatra megálljék ez a nagy áramlás, mint mérleg nyelve, csak egyszer megpihenhetni, hogy ne lengjen ki az inga, hanem huss, most figyelj, most valóság van, most pillanatnyi fényes öröklét, ahol mindenki arca pont olyan közel van, mint a tiéd a vízhez, amikor arcot mosol a forrásnál. Akkor talán ez a lélek visszamosolyog, talán nem vádol, okol, hanem lubickol, és arcán legördülnek a cseppek egészen a nyakáig, a hasát csiklandozzák, hogy újra felkacagjon, ahogy talán még soha. Az öröm hasítana bele a két part között kifeszített csendbe, ahogy a fájdalom szívéből kihúznám a kardot, amit immár huszonnégy esztendeje forgatok benne, kéjjel, gyötrelmes, gennyes kényszerrel. Az utolsó csöpp vér is délre tart, olaj és szenny barátkoznak vele. Megismeri lángocskáját, hiszen valamennyien azért tartanak oda, hogy egyesüljenek, újra és újra egymásra találjanak. Nincs miért gyászolni. Bennük nem valósult meg, bennünk sem az, amiről álmodtunk. Lehet, hogy ez csak üres fecsegés, tévedésem hullámai, bárgyú szóparádé.
Még mindig csak a kövek között állunk, és várjuk, hogy elússzon valami, amit megtörheti a varázst. De egyetlen dinnyehéj sem akar közelebb jönni. Belül zavartalanul ünnepel egy igen. Nem tudom, hogy kinek a hangján, és milyen nyelven szól, nem tudom, hogy ki láthatja, és ki nem, felismer-e valaki odaföntről, vagy idelentről. Patkányok és őrangyalok lóbálják lábukat, amíg milliók alszanak a víz két oldalán.
Mindig a másik partra vágyakozom, a pokolból a mennybe, a zöldből a szürke rengetegbe, hegyről a völgybe, hullámok közül a kikötőbe.
