A hatvanas évek elején, meleg nyári napokon rendszeresen lejártunk fürödni a Dunára. Csóró kamaszkölykök voltunk, s még ha tellett volna is rá, sajnáltuk kevéske pénzünket strandbelépőre. A Duna amúgy is minden uszodánál jobban csábított. A folyóban való fürdés ugyan tiltva volt Budapest egész területén, nemcsak a Margit-sziget és az Újlipótváros közötti szakaszon, ám ettől még izgalmasabb kaland volt a Dunában megmártózni. Akkoriban még szállítóhajók garmada horgonyzott a szigettel átellenben, többnyire kettő egymás mellé kikötve, s mi azokat használtuk ugródeszkának.

Ruházatunkat ledobtuk a lépcsőre – a napozást senki sem tiltotta -, és klott vagy fürdőgatyában másztunk fel a kikötött uszályokra, azokról vetettük magunkat a vízbe. Legtöbben csak az uszályok pereméről ugrottunk fejest, de Horánszki Janika, aki a legmerészebb volt közöttünk, a kormányosfülke tetéjéről szokott elrugaszkodni. Gyakran heccelt is minket: mi van, beszariak, szédültök a magasban? Büszke volt magára, s mi, gyávábbak vitathatatlan tisztelettel adóztunk mutatványainak.

Annak a forró július végi napnak délutánján is ott lebzseltünk a Dunaparton. Az uszályok ki vagy berakodását aznapra már befejezték, miként minden más munkálatot is az alsó rakparton. Rajtunk kívül egy-két horgász tartózkodott a parton, meg néhány felnőtt napozott távolabbi lépcsőkön heverészve. Mi, ahogy általában szoktuk, a raktárépületek háta mögött felsétáltunk majdnem a szigeti átkelőhajó stégjéig, ahol a legutolsó – vagy északról nézve a legelső - két uszály volt egymás mellé kikötve.

Janikával együtt öten mentünk fel a pallón, ő meg rögtön a belső uszály kormányos fülkéjének tetejére mászott fel, onnan nézte végig, nem titkolt megvetéssel, ahogy mi egyenként a platóról dobbantunk a folyóba. Már csak dacból sem néztünk vissza, ne élvezze, hogy irigykedve bámuljuk mutatványát. A Margit-híd közelében értünk partot, onnan caplattunk vissza ahhoz a lépcsőhöz, amelyiken letanyáztunk. Cigarettáztunk, hülyéskedtünk, hecceltük egymást. Időbe telt, mire feltűnt, hogy Janika nincs közöttünk. Utoljára az uszályfülke tetején láttuk.

Trikója, nadrágja és szandálja ott hevert mellettünk a lépcsőn. Azt egyikőnk sem tartotta valószínűnek, hogy egy szál fürdőnadrágban kóborolt volna bármerre is.

Akkor viszont...

Hiába tekintgettünk jobbra, balra, hátha feltűnik valamelyik farakás mögül. Lassacskán belénk hasított a felismerés: Janikát elnyelte a folyó.

Egyre idegesebben toporogtunk, egymástól várva a döntést, mi a teendő ilyen esetben. A rendőrséghez nem mertünk fordulni, hiszen kivétel nélkül bűnösnek éreztük magunkat. Janika özvegy édesanyját kellett volna értesíteni, erre azonban egyikőnk se mert vállalkozni.

Valamit tenni kellett, nem tétovázhattunk időtlen időkig. Maradt mégis a rendőrség. Cserka Pityu szaladt el a Sziget utcai rendőrőrsre jelentést tenni. Két zsaruval tért vissza, akik kihallgattak mindannyiunkat és jegyzőkönyvbe vették vallomásainkat.

A történtekről végül ők tájékoztatták Janika édesanyját.

A legenda akkor született meg, amikor másnap ismét lementünk a rakpartra, nem is titkolva abbéli reményünket, hogy Janika ott fog várni ránk a lépcsőn. Helyette az édesanyja állt ott egy vascölöpnek támaszkodva. Mozdulatlanul, akár egy szobor, görcsmereven bámulva a gonosz folyót.

Egyedül Cserka Pityu mert odalépni hozzá.

Később izgatottan kérdeztük, mit mondott a mamának.

- Ha megfigyeltétek azt az uszályt, amire Janika is felkapaszkodott, akkor láthattátok, osztrák zászló volt felhúzva rá. Nézzetek oda, az uszályt elvontatták. Vele együtt – tette még hozzá. – Mert ha emlékeztek, Janika mindig is disszidálni akart. Hát most sikerült neki egy osztrák uszályon. Ezt mondtam Horánszki néninek.
Mondják, nem minden hullát vet ki magából a víz. Elakadhat a folyó medrében, és sohasem kerül felszínre. Az idősebbek talán még emlékeznek rá, Horánszki néni élete végéig abban a hitben élt, hogy fia disszidált. Ha kérdezték felőle, válasza mindig az volt: Janikának jó dolga van.