Duna-legendárium

A Hungarofest és a Litera közös projektje.

Duna-legendárium

A Hungarofest és a Litera közös projektje.

A Litera szerzői

Friss topikok

Linkblog

Szentmártoni János: Bolondjóska

2011.04.16. 15:35 Duna Legendárium

Egy kövön ült a gát tövében ingó fák közt, s a vizet nézte, mint annyiszor, ha nyugalmat akart. Törzsét lassú ütemben ingatta, mint aki felállni készül, csak soha nem sikerül. Tekintetét olykor elragadta egy-egy feje fölött cikázó, szúnyogokra vadászó denevér. Szürkült. A Nagy-Duna vize nyugodtan vonult és csöndesen, nem törődött az ártéri bokrain fönnakadt, kavicsos partján szétszóródott emberi hordalékkal, túloldalán kivilágított vonat kattogott halkan a Balaton felé, sötét, borzolódó hátán komor uszály igyekezett némán árral szemben, mint egy kísértethajó, amit már nem irányít senki sem. Ettől kissé megborzongott.  
    Szerette ezt a helyet itt a Nagy-Duna partján. A helyiek Nagy-Dunának hívják a szigetet körbeölelő folyó szélesebbik ágát. Gyerekkorában is ide járt, amikor a fejében még rend volt. Emlékszik, apjával többször átkeltek a túlpartra. Kompkikötő volt itt régen. Ma már a stég sincs meg. Emlékszik a révész nagy fekete kutyájára, hogy rettegett tőle. S arra a napra is, amikor az apja bejelentette neki síri hangon, holtra vált arccal, hogy édesanyja a folyóba ölte magát. A komp csak szelte a vizet, a korlátján megtörő napfény erősen a szemébe vert, hirtelen szél támadt, mintha csak az elviselhetetlen hírt akarná fölkapni, akár egy semmiséget, keringtetni picit a feje fölött a fényben, majd el a gát tövében ingó fák lombjai közt valahová, ahol nincs többé jelentősége.
    Szeretett itt ücsörögni. A kutyakiképzőből ugatás foszlányai gomolyogtak a víz fölé. Gyerekkorában még a temetővel szemben üzemelő kenyérgyár illatai is eltekeregtek idáig: „élet és halál” – emlegették a helyiek. Nem beszélve a Rózsa utcáról, amelynek a puszta neve is andalító volt, hát még amikor édesanyja végigsétált rajta virágos, nyári ruhájában. Kibontott haja barnán lobogott a szélben, kezében elemózsiás kosarat lóbált, hozta a vasárnapi harapnivalót horgászó férjének, és neki, aki már messziről megérezte, ha anyja befordult a sarkon, olyankor fölpattant az apja mellől, felcsörtetett a töltéshátra, hogy minden lépését megcsodálhassa édesanyjának, és összeinthessenek, mihelyst az anyja észreveszi őt ott a gát tetején.
    Mára nem maradt más, csak a kutyaugatás, a temető közelsége, elvadult bokrok, denevérek, kísértetjárta uszályok néma vonulása, szétdobált flakonok, kotongumik. Egy-egy gyanús, besötétített autó a bozótos közt, néhány testükkel ismerkedő, kavicsot dobáló tinédzser, akik zavartan odébbállnak, ha ő megjelenik. És a túlparton elzörgő, kivilágított vonatok. Vajon kik utazhatnak rajtuk, és merre igyekeznek?
    Egyedül augusztus 20-án támad itt tumultus, mert szép időben ellátni a Gellért-hegyig. Az emberek kivonulnak ide csapatostul, néhányan sört is hoznak és hangoskodnak, de a többség csak csöndben beszélget, és egy-egy nagyobb pukkanásra felkapják fejüket, hogy megcsodálják a látványt. Ő ilyenkor soha nem jön le ide. Csak egyszer volt hozzá bátor, meglesni az embereket, s főként a nőket, akiket nappal sétálóutcák és piacok forgatagában előszeretettel csipked faron, míg nagyokat füttyöget hozzá. Az asszonyok ilyenkor úgy rebbennek szét, mint a tyúkól lakói, kik közé nyest vagy róka rontott, de nem veszik komolyan, többségüknek talán még imponál is, hogy vonzónak találják a hátsójukat, még ha a lovag egy faragatlan bolond is. „A Bolondjóska”. Mert így nevezték el egymás közt az emberek. Meg úgy, hogy „a Füttyösjóska”. A kamaszlányok rettegnek és iszonyodnak tőle, de az édesanyák csak a kezére ütnek, és odébb terelik-taszigálják vihorászva.    
    Egyszer megleste őket a gát tetejéről, amint a távoli tűzijátékot csodálják. Közéjük azonban nem merészkedett. Sötétben félt tőlük. A nőktől is, hát még a férfiaktól, akik nappal sem vették jó néven, ha asszonyaik fenekét fogdossák, kapott is jó néhány pofont tőlük zaklatott élete során akkorát, hogy a fal adta a másikat. De nem sokáig leskelődhetett, mert egy ittas punk-banda kiszúrta őt. „Na, nézd már, bazki, ott van a Bolondjóska, skacok!” Ő nyomban futásnak eredt, benne volt már a korban, de úgy szedte a lábát, mint akit a pokol kutyái vettek üldözőbe. Egy darabig hallotta még, hogy a sarkában loholnak, de lelassította őket az alkohol, s utána már csak néhány sörösüveg csattant a betonon jóval a háta mögött.
    Egyszer csak fehérlő valamire lett figyelmes egy a szürkület partjára sodródott, víznyaldosta farönk mellett, épp vele szemközt. Mint akit mérges pók csípett meg, fölpattant a kőről, s mivel szörnyű, ismeretlen érzés kerítette hatalmába, először föl-alá járkált zavarodottan, legszívesebben elhúzta volna a csíkot, mielőtt a gyanú felkúszik rendetlen tudatáig, de mintha nem lett volna többé ura lomha testének, föl-alá járkálásában egyre közelebb merészkedett a vízhez. Először nem akart hinni a szemének, hiszen amit látott, felfoghatatlan volt, és a gyerekkori mesékbe való. Lerogyott a farönk mellé, és bizonytalanul jobb mutatóujjával megbökte a testet. A test hideg volt, mint a víz, piszkosfehér, mint a szürkület, a nyitott szemek tekintete pedig üres és élettelen, akár az ég. Mégsem tudott elszakadni ettől a tekintettől, szinte megbabonázta őt. Mert mintha egy másik világba látott volna át rajta, ahol még kisfiú, apját még nem szédítette tulajdon pöcegödrébe utolsó infarktusa, édesanyja pedig jön, lépdel lengén, szinte súlytalan, mint aki virágok szirmán jár, végig a Rózsa utcán, ő pedig fönt lobog a gáttetőn, kölyök láng, amit nem olthat semmi szél. A tollak teljesen átáztak, a gyönyörű, húsos száj lila volt, mint a véraláfutás, körmei alatt a kétségbeesett kapaszkodás rozsda-, föld- és fakéreg-szilánkjai. „Ki ölte vízbe ezt az angyalt?” – merült fel vészjóslón zavaros gondolatai hullámai közül a kérdés, amitől halálra rémült, és az orrába túrt. Mindig az orrában kezdett turkálni, ha feszült lett valamitől, és a valóság darabjait valaki egymás hegyére-hátára dobálta a fejében.
    Zihálni kezdett, fújtatni, mint aki nagy tettre, erőpróbára készül, majd fölnyalábolta az erőtlen, jéghideg testet, s bivalyerős karjaiban tartva, megindult vele fölfelé a dombon a házak és villanyoszlopok fényei felé, hogy teleüvöltözze a Rózsa utcát, és segítséget kérjen.

A lakók eleinte őt gyanúsították, hiszen mindenki tudta róla, hogy bolond. De a helyszínelők és a halottkém rövid időn belül bebizonyították, hogy az „angyalt” a Margit hídtól sodorta a víz, valószínűleg öngyilkos lett. Szülei már napok óta kerestették, s amikor közölték velük a tragikus hírt, a férfi megnémult, a nő pedig megőszült egyetlen éjszaka alatt. Vagyonukból alapítványt hoztak létre a kábítószer elleni küzdelem támogatására, függő fiatalok rehabilitációjának segítésére. Vidékre költöztek, elhagyták a várost, hogy minél messzebb tudják maguktól az ezernyi titkot és kínt görgető Dunát, amely az ő kokainista lányuk életét is elfogadta és rejtette néma, közönyös tükre alatt. Vilmáét, aki aznap este egy jelmezbálba volt hivatalos.
    Bolondjóskát, miután a rendőrségről kiengedték, nem látta többé senki sem. Csupán egymás testével ismerkedő, köveket kacsáztató kiskamaszok mesélik olykor zaklatottan otthon a szüleiknek, hogy lent a parton, ott, ahol régen kompkikötő volt, olykor ijesztő, gyanús mozgolódást hallanak a bokrok közül. Mintha figyelné őket valaki.

Szólj hozzá!

Címkék: duna legendárium szentmártoni jános

A bejegyzés trackback címe:

https://dunalegendarium.blog.hu/api/trackback/id/tr292831205

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.