Duna-legendárium

A Hungarofest és a Litera közös projektje.

Duna-legendárium

A Hungarofest és a Litera közös projektje.

A Litera szerzői

Friss topikok

Linkblog

Németh Gábor: Kispillanat!

2011.04.16. 15:38 Duna Legendárium

Amerikai tudósok kimutatták, hogy Szent Gellértet mi, magyarok - csinos, bár nem különösebben irigylésre méltó részhalmaz! -  duci hordóba gondoljuk bele, mintha tokhal arany ikrája, rothadó szilvaseprő vagy ecetbe roggyantott káposzta volna, így teszünk, mert műveletlenek vagyunk, magabízók és hányavetiek, nem törődünk a szoros olvasással, nem a szép szekvenciákban ábrázolt talyigával, minek következtében Szent Gellért a kortárs magyar imaginációban inkább gurul, mint döccen, ütődik és zuhan, nagyjából olyan tákolmányban, amilyet az ún. magyar kártya Ősz c. felvételén ábrázol a Teremtő,  

ezért hát, ha elakadunk a képzelgésben, a zöld ászhoz forduljunk segítségért, noha az az izé ott a képen inkább dézsa volna, szóval, elég az hozzá, hogy gurul a, legyünk nagyvonalúak, hordóban Gellért, tehát így, gurulás közben törik szanaszéjjel minden csontja, szegi nyakát, megy el végképp az életkedve, következésképpen a testét átszúró dongák, kajla pengévé idomult abroncsok, nomeg az Úr káprázatos kegyelme segedelmével már holtan ér a Duna vízébe, és mintha csak egy régi, ebben a gyönge szituban kétségtelenül funkcióját vesztett Szaratovot szorítana magához, nyomban elsüllyed.

Vegyük észbe, hogy itt meg is áll a tudatlan utókor, megáll, mint Katiban a gyerek, és föltekint, immár a mából, az Úr tömzsi bekkjének emlékművére, az meg, a Kővendég, visszanéz reá, visszanéz reá, mint egykor a pad a művészek nagymarosi alkotóházának kertjéből  az önkezével letegezett Hajnóczyra, akinek, tisztesség ne essék, szólván, inkább járna szobor, szobor a szívetekbe, szobor alvadt vérből, rozsdás szögekből és pár üveg vörösborból.

Milyen igazi ok volna rá, hogy ezzel a föntebb vázolt, meglehet, elnagyolt és alapjáratban vértahó elgondolással szemben az Árpád-kori legendák és intelmeknek   higgyünk  -  “Egy parasztembert, mivel varas fekély volt a fején és külseje visszataszító volt, nem engedtek belépni a monostor kapuján, hanem a szent vértanú köntösét egy botra akasztva a fekély fölé tartották és ott kereszt alakban ide-oda húzogatták - a nép távolabb állt -, és a varas fekély a földre esett, és a parasztember meggyógyult.” -, mely szerint a püspök teste nemhogy nem süllyedt el sehová se egyáltalán, de kifejezetten bebalzsamozták satöbbi, aztán hét évre földbe tették, onnan is kivették, koporsóját fölnyitották, a hófehér, tehát redundánsan alabástrom test pedig - a halál szekszepílje! - mintegy érintetlennek mutatkozott, hogy végül a borzalom kémiájának kitaszítottjaként legott hajóra szálljon, és végső nyughelyére utaztában, látszólagos passzivitása ellenére, számos, figyelemre méltó csodát tegyen, elsősorban és gyakorlatilag a hírre megneszült, érintésére vágyó gyengénlátók, mozgássérültek, halmozottan hátrányos helyzetűek rehabilitálása végett, szavam ne felejtsd, mi a zűrzavaros szittya fasznak hinnénk tehát pont Csókának, amikor valójában persze, amint azt minden magyar, ha kicsit alámerül lelkének zavaros mocsarába, nagyszerűen tudja, az történt, hogy a mederbe süppedt testből, mint vigyázatlan dealer szétfoszló zsebéből, színes buborékokba adagolva távozott a szentség, hogy ily módon a víz fölszínére jutva immár színes pillangók özönét formázza, és különös, hullámzó kendőként megtérjen Urához, akár egy nyocvannégyes Stern letépett és meggondolatlanul szélnek eresztett borítója, tényleg olyan ez az egész, mint egy tohonya brazil giccs, amit egyszer majd, ha nem vigyázol, nyilván ráfújnak air brush-sal az 1957-es, almazöld Lincoln Continentalod fölösen nagyvonalú motorháztetőjére, hogy legyen hová hánynod, amikor ráfektet a járőr, azért.

De mi lett a fájdalommal, az éli-éli-lámmá-sábáktánival, kispofa, mi lett a lélek epéjével, amikor orjára bontott a halandóság, mi lett a keserűséggel és a hitehagyottsággal, a szájszagoddal és a rossz gondolataiddal, szüzességed savanyó mérgével, édesem, caro mio  Giorgio, a bosszú drágalátos vágyával mi lett, abból miféle  bogarakat szaggatott ki a Léteztető, erre kíváncsi a magyar, erre fizetett be, ezért hosszabbította meg a szélessávú elérhetést, ezt virítsad, kisapa, ezzel gyere elő, mi volt a kotta, a stájsz, mi volt a térképre rajzolva?

Ott maradt, papuska, pár száz évre, ottmaradt a keserűség, lesüllyedve a Duna iszapjába, kicsúszott belőled, hogy beágyazódjon, megrontott pete  a méhfalba, ez a nagy büdös helyzet.

Kispillanat!

Úgy kell észbe venni, hogy ülök a nagyanyám által csak Tetűnek vagy Kispiszkosnak nevezett Tanács mozi leghátsó sorának úgynevezett tűzoltószékén, nézem a Némo kapitányt, írjunk kilencszázhatvanötöt, mondjuk, és csavargassam kifele a fogamat valami zsebkendővel, ez kössön le, a fogam kiszakításának, tőből való kicsavarásának szép, ámbátor dermesztő ötlete foglaljon le, ám mégse akadályozzon a kéjes obszervációban, melynek révén, Kelen-hegy!, fölismerem a Sátánt, a Sátán pillantását, a valamelyik óceánból fölbukkanó Nautilus mélykék és smaragd hullámokat átdöfő, rejtelmesen föltoluló fényszóróinak tekintetében, sőt, mi több, legyen az, hogy ennek a látványnak engedve képzeljük el Sárkányt, aki Szent Gellért iszapba mélyesztett keserűségéből, elfojtott hübriszéből, a rá mért gyűlölet eltitkolt, mert mégoly buzgó imádsággal sem fölszámolható maradékából kelt ki, majd serdült a folyó rejtekében mintegy négy, négy és fél méteresre, növesztett a semmiből magára fémes fókabőrt, és súgott a víz alól otromba viccet egy Nysa típusú zöldségszálllító mitfahrerjének a fejébe, hogy mit sem sejtve a tréfa igazi eredetéről, azonnal lepasszolja a poént a sofőrnek,  hogy az hunyorogva az aránytalan röhögéstől, kanyarodás közben elmulassza a kötelező óvatosságot, ne vegye észre a nagyapámat, aki  megszokott délelőtti sétáinak egyikén, történetesen a nyolcvanadik születésnapján, a felső rakpart híres korlátja mellől, ahonnan akárhányszor elnéztük a Sziget szökőkútjának kék, lila és sárga, villódzó fényeit, elindult, hogy a démon által megszállt kocsikísérő, valamint a pár nappal később, azaz nagyapám kétnapos kómáját bevégző halála után immár önmagát is halálra, in concreto kötélen való kiszenvedésre ítélő hivatásos gépjárművezető és elsősorban természetesen a Sárkány együttes munkája következményeképp végzetesen meghosszabbodó féktávolság hatókörébe lépjen.

Coda
Ne legyen kétségünk, ez a sárkány volt, naná, majd nem,  aki az 1956. november 4-én, az amúgy e furcsa, dunaparti Szuez nyelvén egy szót sem beszélő orosz kiskatona hangján azt mondta a parlamenti magányában híres kiáltványát  fogalmazó  államminiszternek:  - Innen már, Pista, csak a szar része jön, felfele a kanálisból.*

---

*  Az anekdotát ismertető források nem tudnak erről mondatról, és azt hangsúlyozzák, hogy a katona a Bibó bosszús kézlegyintésében megmutatkozó határozottság láttán, mintegy annak fölös jelentőséget tulajdonítva távozott dolgavézetlenül.  Mi azonban, akik hiszünk Szent Gellért csodálatos életében, bizton állíthatjuk, hogy az államminiszter kézmozdulata nem haragot, hanem ámult tanácstalanságot fejezett ki, afféle tétova intés formájában, mintha a magyar mondatot az orosz mahorkafüst értelmetlenül ottmaradt, kósza foszlányaként kívánta volna elhessegetni, míg a Sátán éppenhogy dolgának végeztével, és nem azt elmulasztva távozott. Hogy ezen a zsebkendőnyi területen most báró Wesselényiről, a rakparton maradt zsidó bakancsokról, vagy éppen Csortos Gyula híres mondatáról ne is beszéljünk.

 

Szólj hozzá!

Címkék: németh gábor duna legendárium

A bejegyzés trackback címe:

https://dunalegendarium.blog.hu/api/trackback/id/tr152831210

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.