Duna-legendárium

A Hungarofest és a Litera közös projektje.

Duna-legendárium

A Hungarofest és a Litera közös projektje.

A Litera szerzői

Friss topikok

Linkblog

Grecsó Krisztián: Hatszáznégy

2011.04.16. 15:40 Duna Legendárium

Pinke István főbíró összehúzta a mellén a bekecset. Csípte a szél. 1848. március 18-a volt, és Pinke főbíró nem csak az érseki város, de a szomszéd falvak nevében is szólt. Éljen a sajtószabadság! A Bazilika mellett állt a tömeg. Pinke főbíró úr végigfutatta szemét a folyón. Utálta. Alamuszi és gonosz folyó, ezt gondolta róla. Gyűlölte a részeges szerb hajóskapitányokat, a részeges magyar matrózokat, az uszályokat, a szemetet, az uszadékfát, az italt, ha mások itták, és az áradást. Pinke István főbíró, miután buzdító hangon, néha egészen átszellemülten beszélt a szabad magyar sajtóról, azt mondta föllelkesült hallgatóságának, hogy Komárom várát minden áron meg kell védeni. Helyi polgárok voltak ott, zsidók, magyarok, svábok, bakák és asszonyok, kézművesek helyből, bányászok Dorogról, tót nagygazdák Sárisápról.
Hogy Komárom várát tényleg meg fogják védeni, hogy a vár elfoglalhatatlan, Pinke István nem tudja. Ha a jövőbe látna sem hinné el, hogy az a vár győztes úgy marad meg, mint valami sziget, akkor is, mikor e haza legnagyobb kalandora már átruházza hatalmát Görgeyre, és sietősen idegen földre távozik. Azt a várat – melyben később oly sok menlevél, többek között Jókai uramé is megszületik – bevenni még az muszka hadak által megtámogatott osztrák seregeknek se sikerül majd. Ki hinné ezt el? A főbíró biztosan nem. Nem lát a jövőbe, ezért összeszorul a torka. Meg fognak halni, erre gondol.
Megint a parton állva gondolt erre, és ez nem lehet véletlen, gyerek kora óta a folyó parton jutott eszébe az anyja, akit olyan korán elvesztett, és az alsóvárosi ház, ahol az anyja, már lázban úszva, utoljára ölelte meg, és ő tudta, hogy ez az ölelés az utolsó, és bármennyire is furdalt a lelkiismeret, ilyenkor mindig a saját halálától félt, nem az anyját sajnálta, hanem retteget, hogy neki is ilyen rövid földi pályát gondolt ki a magyarok szűklelkű Istene.  
    Egy évvel később, 1849-ben tavaszán a várban ápolták a dicsőséges tavaszi hadjárat sebesültjeit. Sok volt a munka, nem győzték az asszonyok a tépést csinálni. Halál, halál után, fogy a remény, ki győzi a földelést, az állandó jajgatást hallgatni. Lelkes fajta a magyar, de ha nem kap kovászt a lelke, összeesik. A főbíró megint a folyót nézte, miközben Bauer Ármin, civil foglalkozására nézve tanárember, a mostani helyzetben felcser és főápoló, jelentette neki, hogy meghalt a hatszázadik magyar honvéd.
Pinke István kiköpött az ablakon, Bauer Árminra nézett, és mintha a felcseren múlna, megparancsolta neki, hogy több halott nem lehet. Több magyar baka el nem pusztulhat ott. És mintha a sors ki akarta volna nevetni Pinke Istvánt. Ekkor érkezett meg Bauer Katalin, Ármin édes húga, hogy az esztergomi, kórházzá alakított kanonoki palotát ki kellett üríteni, három honvédet hoztak hirtelen, és azok mind a hárman meg is haltak, amint a várba beértek velük. Hatszázhárom. 
Pinke főbíró elhatározta, nem néz többet a folyóra. Ha ő odanéz, hullik a drága magyar vér. Hatszázhárom magyar honvéd. Úgy látszik, sose lesz vége, ezt gondolta Pinke István, de nem volt igaza, mert már csak egyetlen lélek volt hátra. A krónikák úgy jegyzik föl, 604 magyar és 175 osztrák katona van Esztergom hősi temetőjében eltemetve. Lehet, hogy több is meghalt, de ők máshol nyugszanak vagy nem lettek lajstromba véve.
Bauer Ármin dülöngél a fáradtságtól, mire akad valaki, aki leváltja. A vár pincéje felé tart, behozza a víz illatát a szél. A tanár úr ismerte magát, lázongó lelkét, ha ennyire fáradt, már csak azért is elkerüli a szemét az álom, muszáj innia egy pofa vöröset. Leballagott a vár pincéjébe, a jófajta borok és pálinkák közé, az őrségnek fölmutatta szabadjárást biztosító menlevelét, lerogyott a kóstolós kispadra, és az oportós hordó mellől fölemelt valami üvegcsét. Gyanús lehetett volna neki, hogy fehér, de fáradt volt már, egész nap a halállal volt dolga. Nem gondolkodott rajta, csak megitta, jóízűen, azt mondta később, finom volt, jól esett neki, kicsit kénes volt az alja. Tett-vett még a pincében, nem állta a rendetlenséget, összesöpörte az előző nap széjjelment forgácsot. Fölment, lepihent aludni.
Reggel, mielőtt asztalhoz ült volna, leballagott egy nyelet pálinkáért. Most nem volt fáradt, látta, hogy hamar fertőtleníteni kéne az egyik hordót, a nagyot, amelyik mindjárt a lépcsőnél van balra, mert kiürült. Forradalmi időkben kell a magyar léleknek a láz.  Megkérdezte az őröket, hol van a borméreg. Hét órát aludt. Semmi mást nem kérdezett, csak ezt, amit már annyiszor kérdezett. Hol van a borméreg? Az őr, aki este is szolgálatban volt, és most, hogy a felcser úr megint ide fáradt, még mindig nem váltották le, már alig értette mit beszélnek hozzá, most mégis halálra vált arccal felelt. A magyar bakákban működik az az ösztön, ami a kutyákban: kiszagolják, ha jóvátehetetlen baj van. Az oportós hordó mellett, mondta az őr, és szégyen, nem szégyen, kis híján sírva fakadt. Bauer Ármin arca mozdulatlan maradt, odament az oportós hordó mellé, megfogta az üres üveget. Ez volt az?, kérdezte. Az őr őszinte szívvel zokogott.
Bauer Ármin fölvette az ünneplő ruháját. Úgy jelentkezett az orvosnál, akit a kórházzá alakított kanonoki palotából rendeltek át a várba. A doktor csak bámult bután, kétségbeesve. Hány órája volt ez, tanár úr?, kérdezte. Szűk nyolc, felelte Bauer Ármin. A doktor Bauer Katalinra nézett, Ármin édes húgára, aki már hajtogatta szét a lepedőt a tanár úrnak a kórházi ágyára. Hagyja abba a pakolást, Katika, mondta az orvos. Nem érti, azt mondtam, fejezze be! No, de az én édes testvérem, hebegett a nővér. Tényleg nem érti, mit mondtam, sziszegte az orvos, tegye már le a lepedőt! Ismeri a járást a hátsó kapun?, kérdezte az orvos. Bauer Ármin bólintott. Azon kiszökhet. Menjen haza Esztergomba. Menjen haza, tanár úr, mondta halkan az orvos. Menjen haza, barátom, beszélgessen a feleségével. Mindent mondjon el, amit úgy érez, hogy el kell mondania. És ha megenged egy tanácsot, béküljön ki a lányával, bocsásson meg neki. Mondja el, tanár úr, hogy szereti. A maga sorsát a szívén viseli a Jóisten. Maga kiválasztott. Magának csurrant még egy kis idő. Menjen szépen, igyekezzék, mert néhány óra múlva, tanár ár, áldja meg az Isten, maga…, na ne toporogjon már, mert maga biztosan meg fog halni.
Elindult. Saját kérésére, a hősi halottak közé temették. Andrássy József főispáni helytartó először nem engedélyezte, de Pinke István főbíró közbejárt az ügyben. Az ispán, mikor aláírta a papírost, úgy érezte, Pinke bíró úrra ráférne a pihenés. Hogy lenne hősi halott egy mérgezett ember? Pinke István főbíró próbált nem a folyó felé nézni. Megtörölte a szemét, hogy ne látsszon, könnyes. Aznap reggel, ahogy ébredt, csak egy pillanatra, még föl sem fogta, mit lát, kinézett a folyóra. Hiszen csak fölébredt, ő nem tehet róla, kinyitotta a szemét, és akkor, az ágyból meglátta. Nem akarta látni, de látta. Mint állt volna, olyan ez a folyó mindig, mintha állna. Abban a pillanatban mondta meg az orvos a tanár úrnak, éppen abban a szent minutumban, mikor ő kinézett a folyóra. Bauer Ármin akkor tudta meg, hogy ő lesz a sorrendben következő. Az utolsó szám.   

Szólj hozzá!

Címkék: grecsó krisztián duna legendárium

A bejegyzés trackback címe:

https://dunalegendarium.blog.hu/api/trackback/id/tr352831218

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.