Duna-legendárium

A Hungarofest és a Litera közös projektje.

Duna-legendárium

A Hungarofest és a Litera közös projektje.

A Litera szerzői

Friss topikok

Linkblog

Voyti Attila: Szederinda

2011.04.11. 12:46 Duna Legendárium

 

Ahogy ott állt a kövön és kusza rövid, kis életére gondolt, Szederinda megértette, hogy mostohagyerek. Mostohább már nem is lehetett volna. Apja, anyja megvolt mind vérszerint, mégiscsak a mostohagyerekek mostohagyereke volt ő. Mostohább már nem is lehetett volna vele az apjaanyja. Rá se néztek napokig. Meg nem dicsérték hetekig. Sőt már meg se szidták, meg se látták, ha megbukott. De nem bukott. De ez sem érdekelte őket, mert ki sem látszottak az internetből. Gyűrött volt a szemük a sok keserűségtől. Kétfejű semmi. Csak beszéltek, vagy nem beszéltek, csak néztek a pikszelbe, vagy eltűntek napokra. Pikszelrengetegbe. Szederinda sok mindent nem értett, de makacs lány volt és önérzetes, tudta, hogy egy nap majd mindent megért. Csak rajzolgatott és várta a napot és tudta. Lelketlenke és Kedvetlenke volt Szederinda két nővére. Az ikrek, akik már benne voltak a korban, valóságos felnőttek voltak a kislány kis ágyikója felett. A magasból nézték, ahogy csetlik-botlik a szegényke, néha megtréfálták, megpofozták, de néha a maguk módján meg is szeretgették. Főleg Kedvetlenke, aki Szederinda szobájába járt hányni a vasárnapi ebéd után. Szederinda mossa el a lavórt, mert szereti, ha a nővére hálásan megsimogatja a haját. Hála - Szederinda úgy gondolt erre a szóra, hogy közben egy halott nőt látott, aki mégis él és gézcsíkok lógnak le a karjairól, ahogy száll a szülei szobája felé. Élőhalott. Hála. Elcsábítja apát. Aztán gyorsan másra gondol. Mindegy, mire, csak másra. Legtöbbször érzelmes videóklippre vagy a rajzaira, amin gonosz pókok próbálnak bekeríteni internetező kislányokat. Még mindig jobb, mint anyára gondolni, ahogy térdre rogyva tépi a saját haját. Lelketlenke csak a száját húzza, lekurvázza. Apát meg lefasszopózza. Kedvetlenke meg a celebekre rágcsál. Szederinda szeretett volna egy kistestvért, de fiút mindenképpen. Kisfiút mindenképpen. Egy apát kicsiben, de sokkal jobbat. Olyan messze van minden, furcsa - gondolja Szederinda, ahogy kiáll a teraszra és remegő gyomorral meggyújtja az első cigarettáját - a gyerek- is, meg a felnőttkor is. Köhög és le kell ülnie, de nem ér el kerti székig, fenékre esik, és szörnyű bűntudat gyötri. Hányinger, ami már évek óta nem volt, a horvátországi szerpentin óta, amikorra még alig emlékezik. Nem tudja, hogy a bűntudat okozza-e a hányingert vagy fordítva, de mindegy, Lelketenke úgyis megveri, ha észreveszi, hogy ellopta a cigijét. Vizes lesz a nadrágja, mert esik az eső. Igaz, csak szemetel, de már egy hete. Belenéz a felhő hasaaljába, de az lelketlenül a szemébe pisil. Bebújik az kerti asztal alá, mert hideg az eső. Összeszedi minden kiskamaszságát és vállrándítva beleszív a szlimbe, nézi a fát, ahonnan a mostohaapja leesett és elszakadt a nyakszírtidege. Örökmigrénnel tetézve az elmebajt. Őrült volt a szeme a fájdalomtól és gonosz. Fél Szederinda. És reszket ebben a hülye esőben. Fél attól, hogy elalszik a cigije és be kell mennie, fél attól, hogy nem alszik el és kint kell maradnia. De legfőképpen attól fél, hogy megint megjelenik a rettenet a kétfejű semmi képében és neki menekülnie kell. A rettenet gyorsabb mindenkinél, gyorsabb az még gondolatnál is. Protonnyaláb lábakon rohan, és hol hátulról, hol szemből tekeri ki az emberek nyakát. Még csak le sem lassít, lendületből öl. Elszédül a füsttől és a félelemtől. A kétfejű semmit várta dideregve, mint minden áldott nap már évek óta. Ideges kicsi gyomorral. Ó ha tudná a kétfejű semmi, hogy mennyire remegős az ő gyomra, akkor biztosan nem üvöltene vele a kiszavazás alatt vagy a bevásárláskor válaszolna neki, ha kérdezi és nem fordulna el önmagába, a semmibe. Nem tépné össze a könyveit se. A kétfejű semmiben az a rettenetes, hogy akkor a legfélelmetesebb, amikor nem is látja, amikor az nincs is otthon. Mert a kétfejű semmi kiszámíthatatlan. Kedvetlenke és Lelketlenke ahhoz képest hagyján: a pofonok a gúnyolódás, a mindennapi gonoszkodás megszokott, kiszámítható és szinte otthonos. A kétfejű semmi más. Annyira más, hogy Szederinda letüdőzi a füstöt. És éppen ekkor lépett a tisztásra a herceg, vagyis, akit régebben hercegnek hívtak. Rámosolyog a fákra Szederinda háta mögött és a szépséges karjaival gitározni kezd. Szederinda, nézi a kígyószerű ujjait és a csillagszemébe hulló hollófekete tincseket, a kokainfoltot az orra végén és azon nyomban belészeret. Annyira akarta már, hogy egy hercegbe szerethessen. Végre beleszerethettem, gondolja és amikor meghallotta a hollófekete hajú tünemény hangját a gyomra belsejével, tudta, hogy ott helyben meghalna, ha meghalhatna igazán.

I don’t know why - énekelt Szederinda szívének szépséges elrablója

Nobody told you, how to unfold your love

I don’t know how someone controlled you

They bought and sold you

A strófa végén a herceg a gitárját a feje fölé dobja és egy kupidó kapja el, aki a faágak közt ül, mint a tiszta lomb. A herceg ekkor átkarolja Szederinda derekát, Szederinda pedig a herceg vállára teszi a kezét és táncolni kezdenek a tisztás napsütötte közepén. Vadul és szenvedélyesen keringőznek, mint a filmeken, amiken megszakad a szív a nagy gyönyörűségtől. A herceg hangja Szederinda szívének legmélyéből zeng elő, aztán onnan egyre magasabbra száll a tiszta ég felé, egészen a felhők közé, sőt azon is túl. Együtt repül a dal és a szerelmük hullámzása az erdő naspolya ízű leheletével. Szederinda és a herceg ajka lassan összeér az őrült forgás közepette és ekkor Szederinda megérzi, hogy zuhanni kezdenek a nap felé. De a rettenthetetlen herceg ekkor tovább énekel:

I don’t know how you were diverted – a herceg kérdőn Szederinda lába elé néz

You were perverted too

I don’t how you were inverted

No one alerted you.

Olyan csodálatosak az akkordok és a herceg éneke, hogy ki tudja, hányadik pofonra tér csak magához. A kétfejű semmi pofozza üvöltve. Szederinda még fel sem tápászkodhat, amikor a kétfejű semmi egy félméteres ollót ránt elő és tövig vágja Szederinda loknikban leomló óarany haját. Az illatos, hullámos haját, amit egy perce még a herceg becézgetett a finom művészujjaival. Szederinda a földön hullámzó hajtincseire nézett, ahogy haldokolva az utolsókat sóhajtják a hűvös kicsi szélben és tudta, hogy vége, hogy el kell szöknie a kétfejű semmi házából. Messzire kell mennie és elbújnia a kétfejű semmi fenyegető tekintete elől. Megvárta, amíg a kétfejű semmi elbódul a nehéz bortól és hangosan horkolni nem kezd. Amikor a rémisztő horkolástól már a nárciszok is összehúzták szirmaikat a dohányzóasztalon, és a két nővére is aludt hangosan, nikotinosan szuszogva, Szederinda még enni adott az akváriumi halaknak, aztán csendesen behúzta maga mögött a bejárati ajtót és útnak indult, bele a sötét külvárosi éjszakába. El az értelmükből kiforgatott szavak, a be nem fejezett mondatok és a rosszul végződő történetek világából, bele a hideg ismeretlenbe, hogy megkeresse a kezdet kövét. A kezdet kövéről Józsi Barát mesélt neki valamikor még kiskorában. Erről a kőről ugorhatsz a végzet vízébe - mondta neki - ha már felhagytál minden reménnyel, de még hiszel a csodában. Sajnos, a kezdet kövét megtalálni reménytelenül nehéz, de akinek sikerül és a végzet vízében megmártózhat, többé már nem lesz semmi rontás játékszere. Akinek a bőrét egyszer is megsimogatja a végzet hűs vize, örökre boldog lesz és a derű soha többé nem hagyja el. Ezekre a régen hallott szavakra gondolt Szederinda, miközben a hideg éjszakában kocogtak a fogai. Riadtan kapta fel a fejét az utca és a gonoszul figyelő égbolt minden zajára, de meg sem fordult a fejében, hogy visszaforduljon. Józsi Baráthoz sietett, hiszen ő ismeri az utat a kezdet kövéhez. Már csak ebben bízhatott. Józsi Barát sosem aludt, ezt tudta róla Szederinda, ezért bármikor bekopoghatott hozzá az, aki ismerte őt. Hangosan dobolt Szederinda szíve, ahogy ott állt Józsi Barát citromsárga nappalijában és elmondta, hogy mi járatban van. A hatalmas termetű ember, akinek még a mosolya is medvedörmögésnek tűnt, alaposan végignézett a reszkető kislányon mielőtt megszólalt volna. Én nem segíthetek neked, Kicsikém. Nem tudom, hol fekszik a kezdet köve. Egy pillantásnyi szuszogás után azonban így szól: de ismerek valakit, aki tudja az odavezető utat. Úgy hívják, hogy a förtelmes kacagány. Ő őrzi a kőhöz vezető út titkát. De vigyázz vele, légy mindig résen, mert a förtelmes kacagány nem egyenes úton jár. Szederinda hálásan megköszönte a segítséget és a Józsi Baráttól kapott térképpel a kezében elindult a túlvilágra vezető híd felé, mert az alatt lakott a förtelmes kacagány. A térkép elvezette a hídhoz, de annak csak a két pillére állt, a két pillér közt nem volt semmi, csak a tajtékos folyó. A folyó vízén egy sárga örvény tekergett, aminek a közepéből egy hatalmas lótuszvirág nőtt, annak a tetején ült a förtelmes kacagány. Amikor meglátta Szederindát, kacagni kezdett: a híd leszakadt, mondhatnám, de az igazság az, hogy sosem volt itt híd, Kicsilány. Ez a híd sosem készült el, nem véletlenül. Gondolj csak bele: mi lenne, ha bárki szabadon járkálhatna evilág és túlvilág közt oda-vissza? A térkép hazudik és hazudik minden ember, nem szabadna hinned nekik. És ekkor förtelmes hangon újra fölkacagott a förtelmes kacagány. De Szederinda nem ijedt meg, hanem bekiabálta a folyó közepére: a kezdet kövét keresem, meg akarok mártózni a végzet vízében, hogy többé ne fájjon semmi sem! Tudom, hogy ezért jöttél, kicsikém, válaszolta a kacagány, de ehhez három próbát kell kiállnod, mint mindenkinek, aki ezt a bolondságot veszi a fejébe. Először is vetkőzz meztelenre és ússz be ide hozzám, hogy ne kelljen kiabálnom. Gyere, ússz be az örvény közepébe és kapaszkodj a lótusz szárába, nehogy magába szívjon. Szederinda úgy is tett. Minden izmát megfeszítve leküzdötte az örvény gonosz erejét. Amikor a lábait a lótusz szára köré fonva megpihent, a förtelmes kacagány a távolba mutatott. Látod azt a három apró szigetet, Szederinda? Azon a három szigeten őrzik a három kulcsát az ajtónak, ami mögött a kezdet köve rejtőzik az idők kezdete óta. Hozd el nekem azt a három kulcsot! Én majd elvezetlek ahhoz az ajtóhoz, és akkor teljesül a szíved kívánsága: megmártózhatsz a végzet hűs vízében. De vigyázz, ha akár egy kulcs is hiányzik a három közül, vissza ne térj ide, mert a sorsod a kínhalál. Saját magam foglak kínpadra vonni, mielőtt az örök kárhozatba taszítalak. Szederinda összeszorította a fogait, megkeményítette a szívét, elköszönt a kacagánytól és úszni kezdett az első sziget felé. Ússz! Csak ússz, Szederinda! Ússz, hisz az életed múlik rajta! - kiáltotta utána a förtelmes kacagány. Szederinda legyűrte az örvényt, küszködött a tajtékokkal, az áramlatok folyton visszavetették, a vízpermettől alig kapott levegőt, de nem adta fel. Lábtempó, karmunka, belégzés, kilégzés, haladt előre rendületlenül, amíg el nem érte az első sziget partját. A parton már várta a torzonborz Kimondhatatlan, aki nyomban megszólította: a kulcsot a Világ Gyomrában találod, a feneketlen kút legmélyén, ott a szikla mögött. Szederinda zihálva megkerülte a sziklát és belenézett a Világ Gyomrának szájába. A hercegre gondolt és a keringőre, aztán belevetette magát a feneketlen kút sötétjébe. Órákig zuhant, közben kétségbeesett emberek arcait látta elmosódva, akik a kút falán tekergő gyökerekbe kapaszkodtak és sírtak, jajveszékeltek. Szederinda a fáradtságtól elaludt zuhanás közben és csak arra ébredt fel, hogy földet ért. A kút fenekén egy vékony gyertya pislákolt, ami szeszélyes kis fénycsápokkal csapkodta az aprócska szoba falát. A falba egy szög volt verve. A kulcs helye! - és mikor ezt gondolta Szederinda rúgkapálni kezdett a kicsi szíve. De a kulcsnak hűlt helye. Sírni kezdett. Ez lenne hát az ígéret? Ez lenne a remény? Eszébe jutott a gyökerekbe kapaszkodó kárhozottak arca és olyan erővel tört rá a kétségbeesés, hogy még a fenti világ legrosszabb napjai is a mennyországban töltött időnek tűntek most elgyötört lelke számára. Mégis mászni kezdett felfelé. Hetekig, talán hónapokig mászott, közben a gyökerek nedveit szívogatta, hogy éhen-szomjan ne haljon. Ezrével maradtak el mögötte a zokogó, becsapott, elkárhozott lelkek. Mire kimászott a kútból a Kimondhatatlan már eltűnt, csak a tőrét hagyta ott neki a szikla mellett. Szederinda megpihent, aztán magához vette a tőrt és úszni kezdett a második sziget felé, amit az Elképzelhetetlen őrzött. Ússz! Csak ússz, Szederinda! Ússz, hisz az életed múlik rajta! Mondta közben magának és tudta, hogy nincs visszaút: a kacagánynál a kínhalál várna rá. A villogó tekintetű Elképzelhetetlen kezet nyújtott neki a parton és egy sűrű erdő széléhez vezette és így szólt: ennek az erdőnek a közepén egy tisztást találsz, annak a közepén áll az Élet Fája, ami a világ tetejére vezet. Annak a legmagasabb ágára akasztva találod a kulcsot, amit keresel. Szederinda bőrét bogáncs karcolta, csalán csípte, hangyák és böglyök támadták rá, de meg sem állt a tisztásig. Amikor végre odaért, Az Élet Fája állt előtte. A fa a felhőkbe nyúlt, ágai a hold hasát verdesték. Nem volt emberfia, aki megmászhatta volna, de Szederinda mégsem csüggedt. Megmarkolta a fa legalsó göcsét és húzni kezdte magát egyre csak felfelé. Amikor a felhők fölé ért, emberek ezreit látta, akik eszüket vesztve verték a fejüket a fa törzsébe és közben furcsa, idegen rigmusokat mormoltak. Sosem hagyták abba. Minél feljebb jutott, annál betegebb embereket látott: egymást fojtogatták, vagy a saját ereiket próbálták felvágni faágakkal. Vadul üvöltöztek vele is, de ő nem törődött velük, csak mászott egyre feljebb. Már látta a hold hasaalját. A legmagasabb ág lágyan a hold testéhez simult, Szederinda egyik lábával a holdon a másikkal az Élet Fájának legtávolabbi ágán állt. A faág legvégén egy kampót pillantott meg: a kulcs helyét. De ez a kulcs sem volt a helyén. Szederindát ekkor mérhetetlen harag fogta el. Átkozni kezdte a világot, az embereket, a szellemeket, az isteneket és az Élet Fáját. Hónapokig tartott, mire megküzdött az összes eszementtel lefelé menet és újra leért a tisztásra. Az Elképzelhetetlen már nem volt sehol, csak a könyvét hagyta ott Szederindának. A lány újra átvágott a kegyetlen erdőn és úszni kezdett a harmadik sziget felé. Ússz! Csak ússz, Szederinda! Ússz, hisz az életed múlik rajta! - mondta magában csak egyre, és mélyen a gondolataiba merülve hasította a vizet. A harmadik szigeten a Legyőzhetetlen várta gúnyos mosollyal az arcán. Szóval itt van Szederinda, aki minden próbán elbukik. Hát gyere csak! A kulcsod itt van a szivárvány tetején. Mászd meg a szivárványt és vedd el, ennyi az egész. Szederinda kétségbeesett: egy szivárványt képtelenség megmászni. Bármerre is rohant, a szivárvány mintha mindig távolodott volna tőle. A tünemény sosem engedte közel magához. Szederinda szétnézett a kopár tájon és milliónyi embert látott maga körül, mind a semmibe meredve feküdt üveges szemekkel. Először halottnak vélte őket, de aztán látta, hogy csak a lelkük halott, mert a szája mindnek mozog: mind magában beszél. Szederinda nem adta fel, újra és újra nekifutott a szivárványnak, de nem érhette el, bármilyen gyorsan is szaladt feléje. Amikor aztán Szederinda utolsó csepp ereje is elfogyott, összeroskadt ő maga is. Lefeküdt a sivatag forró homokjára és nézte a szépséges és elérhetetlen szivárványt a feje fölött. Az ajkai kiszáradtak, a lelke is kicserepesedett, magában beszélt, búcsúzott a világtól, elköszönt a szivárványtól. Készen állt a halálra. Ekkor hallotta meg nagyon messziről a gitár hangját. Felemelte a fejét és a szivárvány ívéről a herceg szállt alá két angyal kíséretében. A herceg hollófekete tincsei a nevető szemébe hullottak, ahogy rámosolygott. Az angyalok mannával itatták meg a lányt, és a herceg csókja új lelket lehelt belé. Kéz a kézben repültek a szivárvány ívének csúcsa felé. Szederinda szíve még sosem dobogott ilyen hevesen, és tudta, hogy már nem is fog sohasem. Fent a magasban, ahol csak izzás van és testek nincsenek, csak a mindent átjáró és mindent megváltó hullámok, a beteljesült boldogság metafizikája, a herceg leoldozta a szívéről a kulcsot és Szederinda kezébe tette. A kacagány hazudott - mondta - nincs három kulcs, csak egy. És ez az egy kulcs most a tiéd. De mégis, itt a szivárványív csúcsán, a dobogó szívű lányba beléhasított a kétség: hiszen én ezt a férfit nem is ismerem. Hisz még magamat sem ismerem. Nem tehetem, Hercegem, mondta és azzal visszaadta a kulcsot a hercegnek. Aztán az ablakhoz lépett és leugrott a szivárvány tetejéről. A Legyőzhetetlen a parton várta Szederindát. Rámosolygott és nekiadta a tükrét, aztán még megsimogatta az arcát és csak annyit mondott: Ússz! Csak ússz, Szederinda! Ússz innen, hisz az életed múlik rajta! A lány pedig úszott, de nem a túlvilág hídja felé, hanem előre, csak előre. Arra, amerre a Legyőzhetetlen mondta neki. Egyetlen kulcsot sem szerzett meg, nem úszhat vissza, csak előre. A förtelmes kacagány pedig csak kacagott förtelmesen a lótuszán: Szederinda elbuktál, elbuktál az összes próbán. Szederinda egy pillanatig zokogni szeretett volna, de már nem tudott. Azért nem, mert már nem is akart igazán.

Két karcsapás között lopva kinézett a lelátóra, de a kétfejű semmi a mobiltelefonját babrálta, rá sem hederített a küszködő Szederindára, aki pedig egyre fásultabb és fáradtabb lett. Így magának kellett mondania, hogy ússz! Csak ússz, Szederinda! Ússz, mintha az életed múlna rajta! De ezen kívül nem kapott sehonnan, senkitől bíztatást. Ússz! Csak Ússz, Szederinda! Ússz, mintha az életed múlna rajta!

A saját bizonytalan ziháló hangja a fejében nem volt elég. Sírni kezdett úszás közben. Elkeseredett, hogy elbukott minden próbán. Látta, ahogy a mellette úszó lány erős karcsapásokkal halad a cél felé. Szederinda kicsi szíve összeszorult, nem bírta a hajrát. Az utolsó métereken feladta. Elvesztette a versenyt. Elbukott a próbán. És akkor Szederinda tudta, hogy itt a vége. Fuss el véle. A kétfejű semmi tajtékozva rohant felé, elmondták minden rossznak, haszontalannak, istencsapásának, az utca szégyenének. Aztán fékezhetetlen dühükben a kétfejű semmi kettétépte a kislány testét az uszoda kövén. Már évekkel ezelőtt elkezdték széttépni őt, itt is ott is hosszú nyílt sebek futottak végig rajta. Így hát, nem is volt nehéz dolguk, csak befejezték a szörnyű művet. De a kettétépett, élettelen testtel mégsem tudott mit kezdeni a kétfejű szörny, így a lány maradványait a nedves kövön hagyták. Szederinda lelke a magasból nézte kettészakított teste vérző roncsait. Nem érzett fájdalmat csak felszínes szomorúságot, nem többet, mint amikor a szomszéd cicája döglik meg. Már éppen búcsút akart inteni Szederinda szomorú kicsi lelke ennek a világnak, amikor az uszoda vízéből csendes elővigyázatossággal előmásztak a parányi klórtündérkék, akikről Szederinda már sokat hallott, de nem hitt bennük igazán. Most viszont a saját szemével látta őket és végre rájött, hogy a kacagány nem őriz semmit, minden szava hazugság, minden próbatétele komédia csupán. A végzet vize nem létezik, a kezdet köve pedig nem a túlvilágon van. A klórtündérkék eközben gyorsan, könnyed és gyakorlott mozdulatokkal dolgoztak. Néhány perc alatt összevarrták Szederinda kettétépett testét és intettek a fent köröző léleknek, hogy térjen vissza a helyére. Szederinda lelke visszaszállt a testébe, ami újra egy volt, ép, egészséges és szép. A mellkasán és a hasán végigfutó varrás is alig látszott már. Éppen csak a lába között szivárgott egy kicsit a vér.
 

2 komment

Címkék: duna legendárium

A bejegyzés trackback címe:

https://dunalegendarium.blog.hu/api/trackback/id/tr142816747

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Noname Watanabe 2011.04.19. 11:38:54

Tizenhatezer karakter. A másik írás tizenegyezer. Mindkettő több a négyezernél, valamint a két oldalnál is.
Minek szabály egy pályázatra, ha utána teszünk rá?

pipőc 2011.04.19. 12:54:23

@Wilbur Nárcisz-11 Swain:
Minek szabály egy pályázatra, ha utána teszünk rá?

Hmmmm.......