Duna-legendárium

A Hungarofest és a Litera közös projektje.

Duna-legendárium

A Hungarofest és a Litera közös projektje.

A Litera szerzői

Friss topikok

Linkblog

Ürmös Attila: A bezdáni parton

2011.04.11. 12:43 Duna Legendárium


 

Igazi nyári nap. A hőségben megáll a szél, vele az idő. Nagymama csirkét vág a gangon, vajlingba kopasztja a tollat, a nagybátyáim halászlét főznek bográcsban, közben pálinkáznak, és vidáman lobog a tűz. A ház hatalmas, de csak két szobát laknak: az egyikben édesanyám szülei, a másikban a testvére, Pista batya. A többi tisztaszoba, fojtogató tollszaggal, vánkosokkal, dunyhákkal. Az istállóban szalmán tehenek, frissen fejt tejüket a világért sem innám. Régebben ló is volt. A garázsban most traktor, pótkocsi, vetőgép és borona pihen. A hátsó udvaron kacsák totyognak, csirkék futkosnak, libák gágognak hangosan. Óvatosan lépek, nincs kedvem korcsolyázni. A kutya kissé borzas, de nem harap.
Ez egy különleges vasárnap, mind a tizenkét unoka itt van, és nagymama fél, hogy a halászlé, meg a csirke nem lesz elég. Libát is vág, tepsiben süti ki. Az asztalnál hiába győzködnek, hogy a libamáj finom, már a szagától is undorodom. A városi gyerek. Inkább a halászléből szedek még egyszer. Az első tányért itt úgy is csak levével eszik, és jól megrakják vastag házi tésztával. Bezdáni halászlé, az éttermekben bajai, de a vendéglői tészta soha nem olyan finom, mint a nagymamáé. A második tányérban aztán ott a kövér dunai ponty és a harcsa. A fejeket a szülők szopogatják, vagy kidobják a macskáknak. Mi gyerekek versenyt eszünk. A bezdániak: Éva nena és Bori nena lányai meg Sanyi. A feketicsiek: Kató nena fiai, Zoli és Robi, végül mi ketten a bátyámmal. A pisisek nem számítanak, csak aki már legalább ötödikes. A bátyám középiskolás, de kiesik, mert tejfölt kér a halászlébe. Nem bírja az erőset. Végül holtverseny. Zoli és én három-három tányér után nagyokat szuszogunk. Spriccert is kapunk, sok szódával, kevés borral. A szülők pusmognak, majd Jóska batya feláll:

– Gyerekek, délután kimegyünk a dunapartra.

Két autó van, Jóskáék Zastavája, meg a mi Citroenünk. Szerencsére ez utóbbi a francia parasztgazdáknak készült, hatalmas a csomagtere, és az sem baj, ha a hegyi utakon köhög. Mifelénk dombokat is legfeljebb csak Kishegyesnél látni. Végül öt gyerek zsúfolódik a hátsó ülésre, a kis Zsuzsika keresztbe fekszik hatodiknak, mi Zolival, a két kövér, pedig a csomagtartóban lapulunk.

– Ha rendőrt láttok, húzzátok be a fejeteket!

Vali és a nagylányok biciklire pattannak, a többiek a Zastavába gyömöszölődnek. Énekelünk, elindulunk az Új utcán, a futballpályánál jobbra kanyarodunk. 1945-ben Tito elvtárs partizánjai ide terelték össze a bezdániakat. Amikor nagypapáért jöttek, épp a disznókat etette, ez volt a szerencséje, mert a futballpályán a civilek közül később kiválogatták a jól öltözötteket, és a csapatot Österbác felé hajtották. A falu határában árkot ásattak velük, aztán belelőtték őket.

A Dunaparton kicsit fúj a szél, a kavicsos út a híd lábánál ér véget. Mások is vannak itt autókkal, messziről rádió szól. A régi kompállomáson még működik az étterem.

A folyóhoz futunk, és lapos köveket dobálunk a vízbe. Előkerül egy labda, és mi, fiúk focizni kezdünk. A negyedikes Erikát még bevesszük a csapatba, de a kicsiket elkergetjük. Zoli kincset érő zöld-sárga brazil futballmezt visel, hatos számmal. Németországból küldte a papája, akit én fényképről ismerek. Egészen kicsik voltunk, amikor emigrált, pedig a Jugoszláv Kommunista Párt tagja volt és igazgató… csakhogy egyszer elszólta magát, és az elvtársak, a jó cimborák, akik ott ettek-ittak rendszeresen Katóéknál, most mind kussoltak, ő pedig fogta az útlevelét és Szlovéniánál még épp átcsúszott a határon. Rossz nyelvek azt sugdosták, hogy összejött valami német nővel.

Foci után valamennyien – gyerekek és felnőttek – sétálni indulunk végig a parton, egészen a víkendházakig. A régi kompállomásnál kiülünk a vendéglő teraszára Cocktát meg Schweppes-et iszunk, a felnőttek kávét. Tiszta az idő, a túloldalon jól látszanak a batinai házak. Horvátország. Jóska batya rágyújt egy cigarettára, majd a folyó közepe felé mutat.

– Azt hiszem ott történt. Egy apatini szerb kereskedő valami Brancsity, vagy Brancsevity minden hónapban feljárt hajóval Pestre. Hordókban sört, ládákban almát vitt a piacra, a fia meg szentendrei feleséget szemelt ki magának. A lány szülei végül neki ígérték, de a menyasszony mást szeretett. Tiltakozott, rúgkapált, erővel kellett felvonszolni a hajóra. Estére Bajánál úgy tűnt, megnyugodott. Kérte, hadd próbálja fel újra a menyasszonyi ruhát, amit egy budai német szabónál varrattak neki. Aztán itt Bezdánnál a vízbe vetette magát. Addigra besötétedett, hiába keresték, csak egy fátylat találtak a habokban. Később Vörösmartnál vetette ki a víz a lányt.

Egy ideig még csendben, megilletődve nézzük a hömpölygő Dunát, aztán hazaindulunk. Ekkor vagyunk utoljára együtt mindannyian a bezdáni parton.

 

1 komment

Címkék: duna legendárium

A bejegyzés trackback címe:

https://dunalegendarium.blog.hu/api/trackback/id/tr862816737

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

AndiFulop 2011.04.12. 08:00:47

A szentendrei menyasszony legendája tetszett benne. A Kaláka is megzenésítette, de ezt a változatot nem ismertem. Hogy szavazhat aki nincs a Facebookon?