Duna-legendárium

A Hungarofest és a Litera közös projektje.

Duna-legendárium

A Hungarofest és a Litera közös projektje.

A Litera szerzői

Friss topikok

Linkblog

Triceps: Dunai világítótorony

2011.04.11. 13:24 Duna Legendárium

Félek a Dunától. Ez a borongós folyam dadaista költők, gitáros farkasok, tetovált pillangók hamvait sodorja a déli határok felé. Álmok, remények, röpülések vesznek el benne, és hullámain röhög a dinnyehéj. Mit ér az úszás és hajózás, az izmok és szellem tudománya érzéketlen, hívogató csobogásában. Hiába könyörögsz vagy fenyegetőzöl. A félelem és szánalom már nem segíthet rajtad. Helyzeted ostoba és komor, szinte kilátástalan. Pocsék ripacskodás az életed, de ezt még megbocsátaná. Ám te nyugodt habjain nevetve tapostál, pökhendin a szenvedélyek tükrére léptél, a kétségbeesett elem háborgó tarajára táncoltál. Magadra vess, ha levet. Gondolj az alámerülő kövekre és szelídségükre a fövenyben. Az algák és tátogó halak világára. Az Istenért se merülnék bele, soha már.

Hétévesen fürödtem először a Dunában, Pancsovánál. Anyám meglátogatta a barátnőjét, a nők műszálas bikinikben hevertek a kavicsos parton, halkan beszélgettek, citrom- és narancsminták feszítettek a kupolás melltartókon. Unatkoztam, forró volt a nap, nem tudtam még úszni, észre sem vették, amikor elnyelt az ár. Háttal mentem be a vízbe, apránként csúsztatva gumiszandálas lábam a mederben, a vádlimat hűvösen nyalta körül a folyó. Aztán beleléptem egy mély gödörbe, és a szememig felszaladt a világ. Lélegzetet se vettem, összeszorítottam a szám, és tisztán láttam a verőfényes strandot, ott volt az én Muttikám. Ide-oda lökdösött a hullám, álltam a gödörben, a II. világháborús bombázások óta teli volt velük a Duna, néha lehúzódott az államig a vízszint, levegő után kapkodtam. Percekig néztem a törülközőkön napozó, kártyázó, söröző embereket, amikor hangtalanul odarohant az anyám. Meddig akartál még benne állni? – kérdezte tőlem elszorult torokkal, amikor már a parizeres kenyeret faltam, és leáldozott a nap a túlpart fáinál. Nem tudom. – mondtam, és nem volt bennem rémület, csak csodálkozás.

Soha többé nem jártam Pancsován. A csavargás és a kiszámíthatatlan történelem olyan városokba sodort, ahol más folyók és más gödrök mutatták meg a mélység káprázatát. Lett viszont egy barátom, aki egész életét ebben a dél-bánsági városkában töltötte, bár elismert művészként a világ akármelyik helyén élhetne. Zograf, a szerb képregény-rajzoló, akivel fürdőzésem után 35 évvel, 1997-ben ismerkedtünk meg, ezt mesélte nekem: Kimentem az erkélyre megnézni, hogyan ünneplik nálunk a háború végét: néhányan a levegőbe lövöldöztek, a légelhárító tüzérség kezelői tüzet nyitottak, valami kölykök a Rape Me-t énekelték a Nirvanától… És eközben szakadatlanul égett, házmagasságnyi lángokkal a két napja lebombázott kőolaj-finomító… A szél a kormos füstöt a Duna felé sodorta, és a víz elvitte tőlünk az édeskés szagot, más országok felé, csak a fojtogató keserűség maradt meg a szívünkben.

A „jugoszláv néphadsereg” behívója elől, akiket Slavko, az avantgárd költő és hithű Tito-kommunista megvetően csak „fasiszta vámpíroknak” nevezett, Erdélybe, a gyergyói hágóhoz menekültem. Két év múlva Budapestre vetődtem. Megkerestem Anikó barátnőmet, akivel együtt húztuk le itt az egyetemi éveket. Örültünk egymásnak, ittuk az apja házi pálinkáját, és régi emlékekről fecsegtünk. Emlékszel, mikor a pasidat kirúgtam, és zavarában rákönyökölt az olajos gáztűzhelyre? – Emlékszel rá, mikor a marsall meghalt, és majdnem elbőgtük magunkat? – Emlékszel rá, mikor először utaztunk a metrón? – kérdeztem tőle. Szomorúan nézett rám, és lemondóan cigire gyújtott. Anikó, aki tősgyökeres zentai magyar családból származik, úgy néz ki, mint a zsidó szépségek: buja göndör, vörös haj, picit görbe orr, szeplők. Igen – válaszolta végül –, kiszállt egy ötvenes, jól öltözött férfi, és a szemembe köpte: Büdös zsidó! Mi egyáltalában nem értettük, becsukódott mögöttünk az ajtó, hülyén éreztük magunkat, én pedig megnéztem a cipőm talpát, és bizonytalanul azt mondtam Anikónak: Szerintem eltévesztette. Nem is vagyunk büdösek…

2004 húsvétján, mikor válás utáni nyomorúságomban sokat ittam, egy alkalmi szerető, hogy ne legyek egyedül az ünnepeken, elvitt Pauer Gyulához, a szobrászhoz. Ott álltak körben a legendás alakok: a meghasadt Maya, az öngyilkos Péry Puci, és szabad volt megérinteni őket. Min dolgozik most, mester? – kérdeztem. Cipőkön – mondta –, meggyilkolt emberek cipőin. Akkor láttam először a Dunába lőtt zsidók emlékművét. Ott volt a makett az Egyetem téri műteremben, kicsiben, érinthetetlenül. Világítótornyot kellene építeni a Duna-partra, gondoltam, negyven méter magasat, mint a böjt napjai, a csúcsán tetraéder kristállyal, ami éjjel gyűjti magába a fényt és nappal bocsátja ki. Ez lenne a mi jelzőfényünk, egy tengertelen, világtalan nemzet végső reménye, kormányeltörésben.

Elmentem tegnap a parti sétányra, hogy felpróbáljam, van-e nekem való méret a cipők között. Nem találtam egyet sem. Csak álltam a kövön, mezítláb, és néztem a folyamot, csendesen. Istenem, merülnék bele, soha már.

 

 

Szólj hozzá!

Címkék: duna legendárium

A bejegyzés trackback címe:

https://dunalegendarium.blog.hu/api/trackback/id/tr852816932

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.