Duna-legendárium

A Hungarofest és a Litera közös projektje.

Duna-legendárium

A Hungarofest és a Litera közös projektje.

A Litera szerzői

Friss topikok

Linkblog

Szappanos Gábor: Szindbád, a Stephansdom szentje

2011.04.11. 13:26 Duna Legendárium

– Mért akar meghalni, Szindbád úr?

– Meguntam az életet, Vendelin – felelte a hajós a kopasz, vörös képű sváb kocsmárosnak.

– De egyszer azt méltóztatott mondani, hogy a nőkért érdemes élni, csakis őértük…

– Éppen ez az, Vendelin, néha előfordul, hogy még őértük sem érdemes. Ezért fogok most pihenni egy kicsit a nirvánában, vagy a halálban, ha ezt jobban érti, Vendelinkém, aztán majd megint jön egy író, aki föltámaszt saját képére és hasonlatosságára. Csak nehogy valami jellemtelen fráter legyen, mert a következő életemben nem szeretnék rossz ember lenni… De hát, sajna, nem én határozom meg, ki támasszon föl… az élet, a halál és a föltámadás egy nagy kaland, Vendelin, nincs minden adu a kezünkben, igaz?

– Nem tudom, nagyságos úr, engemet még nem támasztott föl senki, legalábbis nem tudok róla, én ilyen magas dolgokhoz nem értek, csak a borhoz, inkább azt tessék mondani, milyen bort hozzak az utolsó vacsorához.

 

A magányosan elköltött két takart töltött káposzta és a hat zöldszilváni kisfröccs után Szindbád kényelmesen végigdőlt a kocsma egyetlen vendégszobájának pamlagán meghalni. Lábát fölpolcolta, feje alá puha selyempárnát tett. Nem véletlenül címezték a kocsmát a mélypincéhez, a vendégszoba jelenleg a Duna szintje alatt volt: a gondosan becsukott, kis udvarra néző dupla ablak túloldalán Szindbád kíváncsi apróhalakat, pontyokat, sügéreket, compókat, menyhalakat, vörösszárnyú keszegeket látott, akik a hajós szobájából kiszűrődő fényre gyűltek. Ahogy Szindbád a halakat figyelte fáradt pillái alól, arra gondolt, mennyi mindent jelentett neki ez a folyó. Ez a vén, lusta kéjenc tanította meg hazudni. A hajós mindig szívesen udvarolt a Duna partján – egyszer még egy fekete fogú filozófusnőt is képes volt megcsókolni a fekete víz fölött egy forró és mozdulatlan júliusi estén, a sárga gázlámpák hamis fényében, mert nem akart kihagyni senkit a szeretetéből, amit az egész világ, vagyis az összes nő iránt érzett. Víz közelében könnyebben buktak elő belőle a hazugságok, mert az álnok habok rossz példát mutattak neki: jöttek és mentek, észrevétlen, mintha ott sem lennének, mégis nagyon is jelenvalóan. Szindbád is egy öreg Duna volt, a hazugságai pedig locsi-fecsi habok… Szindbád akkor szerette leginkább a folyót, amikor ilyen csöndesen, szinte észrevétlenül kotyogott a lábai alatt, amint a rakparton sétált moccanatlan nyári estéken, egyedül, gondolataiba mélyedve, vagy valami hölgyeménnyel kart karba öltve – illetve akkor szerette még a folyót, amikor az megvadult és kiöntött, Szindbádot ilyenkor egészen felvillanyozta a túlélésért vívott harc, akárcsak a zúgó viharok vagy a hóförgetegek. Ilyenkor úgy érezte magát, mint egy érdemtelen, de kéjes gerjedelemtől fűtött agglegény, aki véletlenül Noé bárkájára keveredett…

Egyszer ugyanígy tavasszal, de húsz évvel fiatalabban ballagott a rakparton a Lánchíd irányába, Majmunka felé tartott éppen, a Macska utcába. Orrát, a hosszú sötét téli estéken a kiskocsmák és mulatók egészségtelen levegőjében pácolódott orrát balzsamos illatok legyezgették, amelyek a budai hegyek felől áradtak feléje, s volt bennük nedves földszag, faszénfüst és leheletnyi gyöngyvirágillat is. Szindbád úgy szimatolt a levegőbe, mint dürgő szarvas Mátyás király hűvösvölgyi vadaskertjében, magasra tartotta orrát, és vadul zubogni kezdett a vére. Nyírségi népdalt fütyörészve bandukolt a mindenféle hordaléktól zavaros, uszadékfa-szigetekkel tarkított Duna mentén. Emlékeibe merülten, régi tavaszok illatát latolgatva orrában hamar meg is érkezett a hídhoz. Feje fölött a felhők vad vágtában iramlottak a magaslati szelek szárnyán – több felől, több irányba. Ahogy nézte őket, furcsa lebegés fogta el. Mintha nem érezte volna lába alatt a talajt. Félt lenézni a hídra. Aztán csak lenézett, de a bal oroszlán nem oroszlán volt, hanem – sikárkefét mozgató hatalmas takarítónő! Két melle kibuggyant a kifakult szürke ujjasból, s lágyan össze-összeverődött, ahogy előre-hátra huzigálta a kefét. Kerek feneke magasan felpúposodott. Valahonnan ismerős volt a tekintete, amint egyenesen Szindbád szemébe nézett. A hajós delejezve indult el feléje, s közben majdnem elcsapta egy konflis, oly révetegen, lebegve járt, szinte a kockakövek felett. Szindbád megindult a hídon, s egyszerre minden mozogni kezdett: a tartóoszlopokból női combok és karok lettek, melyek körülötte tekergőztek, a kerekded vasszegecsekből szamóca ízű, csókos ajkak, amelyek majd’ megfojtották, a lánckötegekből súlyos ékszerek, amelyek az alabástrom nyakakat övezték. S mind ismerős volt… Még akkor is érezte a budai friss március illatait, amikor már a Majmunka kosztos táncosnőinek cigarettáitól állott szagú ebédlőben kanalazta nagy kanállal az életet…

De ez már rég volt. Régen még az árvizek is szelídebbek voltak, mint most…

… most Szindbád a közelgő halálára gondolt, arra, hogy milyen ostobák az emberek. Azt hiszik, hogy meghalni csak betegségben, balesetben vagy végelgyengülésben lehet. Pedig úgy is lehet, ahogyan ő fog most: fájdalom és dráma nélkül. Egyszerűen eldöntötte, hogy meghal, és kész. Vendelinnek meghagyta, hogy hajnali háromkor már jöhet érte, és előre bocsánatot kért a kellemetlenségért, amit holttestének mozgatása okoz. Vendelin német vágású szeméből könnyek buggyantak ki, amikor leghűségesebb vendégének a kezét búcsúzóul megcsókolta.

– Jaj, hagyja már, Vendelinkém, az élet megy tovább, én is megyek tovább, ne érzelegjünk!

Szindbád tovább merengett a dunai halak tekintetének kereszttüzében. Dénesffy Anasztázia, a dúsgazdag tokaji szőlőbirtokos lánya megtébolyodott. Utolsó napjaiban telepakolta a lakását késekkel, kardokkal és szablyákkal, mert meg akarta védeni magát Szindbádtól, aki szerinte az életére tört. (Az igazság az volt, hogy ő zaklatta Szindbádot folytonos telefonjaival. A zaklatásnak az a szomorú tény vetett véget, hogy díjhátralék miatt a hajósnak kikapcsolták a távbeszélő készülékét – miután Szindbád már ezerszer elátkozta Bell találmányát.) Minden polcon, a kandallópárkányon, a kredencen, a piperetükre előtt, a párnája alatt, a rózsaszín, pomponos papucsa mellett az ágy alatt, pongyolája zsebében, az előszobai esernyőtartóban, valamint a bejárati ajtó fölé függesztve tartott egy-egy vágó-szúró fegyvert (hajtű gyanánt pedig a kontyába tűzve egy gyémántberakásos nyelű gyilkot), hogy mindenhol kéznél legyen valami, ha Szindbád rátörné az ajtót. Anasztázia jobb pillanataiban szerette volna feleségül vetetni magát a hajóssal, rosszabb pillanataiban pedig legszívesebben kést döfött volna a szívébe, mondván, hogy Szindbád tönkretette az életét – mert nem akarta nőül venni. (Szindbádnak az az érve, hogy ő senkit sem szándékozik feleségül venni, sekély vigasz volt a számára.) A sors úgy rendelkezett, hogy egyszer, amikor őrülten rohangászott a lakásban, Anasztázia véletlenül beleszaladt egy kardba, amellyel a felmenői aprították a labancokat évszázadokon át. Beleszaladt, mert egy fal melletti társalgóasztalon feküdt készenlétben a hadi szerszám, és a markolatát hátulról, derékszögben a fal támasztotta. Anasztázia hófehér, puha hasbőre engedett, a kőfal viszont nem… Amikor Szindbád megtudta a halálhírt, eszébe jutott egy két évvel korábbi együttlétük, amikor Anasztázia egy kis vízivárosi cukrászdában szarvas ördögöt rakott ki sós pálcikákból a süteményes tányérkájára. Pár hónappal később, kissé sápadtan bejelentette a hajósnak, hogy eladta magát az ördögnek tíz boldog évért cserébe. Szindbádnak mint író embernek már akkor sem tetszett a patás felidézése, mert tudta, hogy a szavaknak, akárcsak a képeknek nagy-nagy erejük van, és nem szabad velük felelőtlenül játszadozni. Máskor viszont Anasztázia annyira félt a gonosztól, hogy a lakása ajtaján kívülre felakasztott egy fura alakú domború kis tükröt, amely arra volt hivatott, hogy eltérítse a behatolni szándékozó démonokat, a már bent lévőket pedig egy belülre akasztott homorú tükörnek kellett „kiszippantani” – magyarázta Szindbád utolsó látogatása alkalmával. (A belső tükör nem mozdult Szindbád ott-tartózkodásakor, amit Szindbád úgy értelmezett, hogy a lakásban nincs huzat, Anasztázia viszont felvilágosította, hogy ez azt jelenti, Szindbád ezúttal nem hozott magával rácsimpaszkodó démonokat.)

Mindazonáltal Szindbád úgy érezte, ő is bűnös Anasztázia halálában (tisztában volt vele, hogy a nők súlyos csapásként fogják föl, ha nem veszik őket feleségül, és emiatt képesek eszüket is veszíteni), ezért úgy vélte, jót tenne neki egy kis tisztítótűz. Nem aggódott, tudta, hogy visszatér még emberként a földre.

Fél háromkor fölpillantott a szoba ablakára, búcsúzóul belenézett az épp arra úszó halak közönyös szemébe, és meghalt.

Vezeklésül az úszó máglyát választotta, és Vendelint bízta meg az elkészítésével. A kocsmáros tényleg csak a borokhoz értett, mert nedves fákat válogatott össze, mint utóbb kiderült. Nedves volt a rönkökből összeállított tutaj, nedvesek a máglyahasábok és nedves a gyújtósnak használt rőzse, de tán még a papír is, mert Vendelin mindent a folyó közvetlen közelében tárolt, ahol még ruhát sem lehet teregetni, illetve lehet, csak nehezen szárad meg. (Anasztázia szobalánya, a Marcsi mindig erre panaszkodott Szindbádnak, és mondta, hogy kérlelte is asszonyát, költözzenek a budai hegyek közé, ahol a levegő is jobb, ami jót tenne Anasztázia gyöngécske tüdejének. De asszonya állítólag így válaszolt neki: „Te buta lány, a hegyek közt meg harmat van…” „Hát, Szindbád úr, van harmat a folyóparton is, de nem mertem mondani neki, mert ezekben a nehéz időkben, amikor már a diplomás emberek is havat lapátolnak, nem akarok ujjat húzni a nagyságával.”)

Hajnali ötkor a tabáni Mélypince gazdája, Vendelin a tengernyire duzzadt Duna áradó vizére bocsátotta a mind a négy sarkában meggyújtott úszó máglyát Szindbád holttestével. Közben a tavaszi szelekről beszélgetett a szomszéd halásszal, aki hálósipkában, hálószobája ablakából dobta ki a hálót, hogy kövér halakat fogjon a Fehér Sas és a Görög utca sarkán.

A máglya ragaszkodó fajta volt, sokáig nem akaródzott elszakadnia a sváb kocsmárostól, pedig ő noszogatta, hogy induljon lefelé, a Duna eredeti medre irányába. A Mélypince után, a tabáni templomig az összes háztetőbe és kéménybe beleakadt, ami az útjába került – olyan volt, mint a részeg, aki lámpaoszloptól lámpaoszlopig támolyog. A máglya nem égett, csak füstölt, Szindbádnak, mint ugyancsak később kiderült, csupán a bal nagylábujját és a haját perzselte meg a hő. A füst egyelőre a máglya körül tekergett, és sokszor kibogozhatatlanul összekeveredett az omladozó kémények füstjével. Volt, hogy a háztető, amely mellett ideiglenesen megpihent, egyszer csak alámerült, és mindössze szórványos bugyborékolás maradt utána. Máskor meg olyan háztetőhöz csatlakozott, amely maga is mozgott, és nem is a Tabánból származott, hanem a Duna hozta magával valami távoli városból. Egyébként itt még nem volt nagy a sodrás, egészen délelőtt negyed tizenegyig betartott, amíg a máglya eljutott a tabáni templomig.

Nem meglepő, hogy a máglya a toronyban is megakadt. A víz a templom oromzatának csigadíszéig ért már. Amint Szindbád lelke, (amely eddig – a rosszul égő hasábok füstjéhez hasonlóan – a máglya körül tekergett, mint hűséges eb elhalt gazdája körül) meghallotta a templom belsejéből, a víz alól mint valami búvárharang alól jövő és Isten felé kígyózó vékony fiúhangok gregorián énekét, erős csábítást érzett, hogy elszakadjon a máglyától, és megtérjen örök honába, a Csillagközi Nagy Tudatmasszába, ahonnan egyébként a testtől való szabadulás után azonnal hívták, és ahová negyven napon belül mindenképp el kell jutnia. De az még odébb van….

A mindentudás képességét újra elnyert lélek azonnal tudta, hogy nincsenek véletlenek. A víz alatt álló templom mélyén éppen bizonyos Dénesffy Anasztázia nevezetű úrhölgy lelki üdvéért tartottak engesztelő szentmisét. Anasztázia édesatyja, akinek a Tokaj-hegy gyomrában kisebb város méretű pincéje volt, akkora, hogy a hordósorok között kocsiversenyeket lehetett volna tartani, és aki Szindbádnak számos régi évjáratú aszúesszenciás, pókhálós palackot nyitott meg föld alatti birodalmában, nos, tehát, ez az úr éppen húsz perce szállt ki csónakjából a csigadísz melletti párkányra, és lépett be a toronyablakon, majd botorkált le óvatosan a templomba a keskeny, fából faragott és cirádás csigalépcsőn, hogy minden nehézség ellenére, amit az árvíz jelentett, az Úr vigasztaló szavában részesülhessen. Rendes úton csak búvárok és halak juthattak volna be a templomba, de ők sem jutottak be, mert a templomszolgák Isten házát belülről hermetikusan elzárták, a nyílásokat homokzsákokkal megerősítették.

Szindbád lelke közben fölemelkedett, és amikor elérte a vízszint feletti százméteres „utazómagasságot”, mintegy láthatatlan zsinóron húzni kezdte magával a máglyát a folyó medre felé. Ha emberi szem számára látható lett volna a jelenség, olybá tűnt volna, mintha ezúttal a papírsárkány húzná magával az eregetőt. A Duna közepén Szindbád máglyája egy helyben megállott, a hatalmas sodrás és az alattomos örvények ellenére. Így állni a megvadult folyón majdnem olyan csoda volt, mint vízen járni. Mellette egyre gyorsuló iramban sodródtak reterátok, sufnik, nyomorúságos tabáni viskók, de egész faházak is, olyanok, amelyeknek a kéményéből még békésen bodorodott a füst – ki tudja, némelyikben talán még a nagymama is ott melengette pergamenvékony, májfoltos, aszott kezét a jancsikályha fölött ebben a hűvös tavaszi időben… Szindbád lelke közben észlelte, hogy vészes iramban közelednek a Lánchídhoz a bécsi katasztrófaturisták, akik a „pesti Velencére” voltak kíváncsiak, a vízzel elöntött városra, ahol a Nagykörúton most valóban bárkával vagy egyéb vízi járművel lehet csak közlekedni, mint a XIX. századi városrendezési tervekben eredetileg szerepelt. A bécsi gőzhajó nagy fekete kéményének fölső, kétméteres traktusát gondosan lefűrészelték, hogy a jármű véletlenül se akadjon meg a magas vízállás miatt a hídívekben. Arra azonban nem számított senki, hogy egy nap alatt olyan rohamosan romlik a helyzet, hogy délelőtt tíz után már csak a hidak fölött lehet közlekedni. A kapitány a Margit-híd pontos helyét a rajta lévő lámpaoszlopok alapján következtette ki (a Nyulak szigetéből csak a magasabb jegenyék csúcsai maradtak), de kiverte a hideg veríték, amikor arra gondolt, nem akad-e meg a hajó alja a hídkorlátban. Nem akadt meg, de a Lánchídnál nem merte megkockáztatni azt a bravúrt, hogy a híd kellős közepén halad át, nehogy beleakadjon a láncba, úgyhogy az volt a terve, hogy megkerüli az akadályt a Clark Ádám tér felé, majd onnan visszakanyarodik a mederbe. Csakhogy a hajó manőverezési képességét erősen korlátozták a nem épp ideális körülmények, és bár sikerült a Clark Ádám tér felé tett kitérő, a mederbe való visszatérést lehetetlenné tette egy hatalmas gabonaszállító uszály, amely ferdénformán elsüllyedt nemrég az alsó rakparton, és a fara kiállt a vízből, úgy tíz méterre a híd oroszlánja mögött. Olyan jelenség volt, mint a jéghegy csúcsa, a kapitány látta, de a sodrás miatt már képtelen lett volna bármerre kikerülni.

Nekiment, a gőzhajó léket kapott, és süllyedni kezdett, miközben kormányozhatatlanul sodródott a nyíltabb vizekre – Szindbád máglyája irányába, amely most a sors rendeléséből és a magasság kifürkészhetetlen akaratából az egyetlen fix pont volt a Lánchíd és az Erzsébet-híd között, és hogy, hogy sem, a füstje vígan bodorodott az ég felé – mint Ábel égő áldozatának füstje, amely kedves Istennek. A hajó utasai, a drága fényképezőgépekkel fölszerelkezett osztrák turisták, a cilinderes urak, a zsirardikalapos gigerlik és művészek, a virágmintás szalmakalapkákat viselő dámák és frajlák a vízbe zuhantak, és bukdácsolni kezdtek a szennyes árban, hol a víz színén, hol alatta, fuldokolva, segítségért óbégatva. A Szindbád-máglya ama nevezetes mágneshegyhez hasonlított az Ezeregyéjszakában, amely magához vonz minden hajót, ízé-porrá zúzza, az utasait pedig elveszejti. Hajósunk vízi ravatala azonban – most már nyugodtan nevezhetjük így, hiszen nem égett, csak füstölt (s alkalmasint azt is csak azért, hogy mutassa az irányt a hajótörötteknek) – nem a halál torkának bizonyult, hanem az élet biztos révének: a bécsi hajó összes utasa megmenekült, mind Szindbád felé sodródtak, és végül fogvacogva megkapaszkodtak az úszó szigetben. Egyesek föl is másztak Szindbád mellé, és csókolgatták megmentőjüknek a mellén összefont kezét. Néhány kisasszonyka félelemmel vegyes csodálattal, szinte megbabonázva nézte a hajósnak a halálában is szép és ellenállhatatlanul vonzó arcát…. De ez már egy másik történet…

Szerencsére Vendelin meglehetősen nagyra építette a máglyát, így, ha kissé szűkösen is, de mindenki elfért rajta.

Nagyon gyorsan boldoggá avatták Szindbádot, s hamarosan a „turisták megmentője és patrónusa” lett belőle. A bécsi Stephansdom felújításakor egy kis kápolnát kapott, ott is temették el, egy folyami máglyát formázó szarkofágban. A szarkofág fedelére természetesen a hajós egész alakos fekvő kőszobra került. Tekintettel a hívek tömegére, akik a sírjához zarándokoltak, és a körülötte kialakuló kultuszra, megindult a szentté avatási folyamat is, bár ebben némi nehézséget okozott, hogy egyes egyháztudorokban eleinte felmerült, hogy a reménybeli „Sankt Sindbad” esetleg muszlim vallású volt, de aztán a még élő tanúk felkutatása és meghallgatása során kiderült, hogy a Szindbád csupán felvett név, a becsületes neve Kandúr Gyula volt, németesen Julius Kandur, a vallására nézve pedig római katolikus.

Szólj hozzá!

Címkék: duna legendárium

A bejegyzés trackback címe:

https://dunalegendarium.blog.hu/api/trackback/id/tr382816936

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.