Duna-legendárium

A Hungarofest és a Litera közös projektje.

Duna-legendárium

A Hungarofest és a Litera közös projektje.

A Litera szerzői

Friss topikok

Linkblog

Szafián Zsuzsanna: Arcok a folyóban

2011.04.11. 13:33 Duna Legendárium

 


Ezt a Duna-hidat szeretem a legjobban. Valaha itt jártam villamossal az egyetemre, s ez még ma is felidézi a boldog ifjúság édes érzését. De most nem erről akarok beszélni.

Felnőttként, a hosszú és fárasztó munka után gyakran sétálok át Pestről Budára, lassan, elmélázva. Élvezem az esti, már tisztulóban lévő levegőt, az enyhén fújdogáló szelet, s le sem veszem a tekintetemet a vízről. Kincsek, titkok rejlenek a mélyben, ezt mindig is tudtam. Persze, nem a kihalászott ócskaságokra gondolok: elsüllyedt ladikok, rozsdás autómaradványok, kidobott tűzhelyek és hasonlók, hanem csodás, rejtélyes dolgokra.

Akkor, azon az estén is. Már majdnem átértem Budára, jól látszott az állóhajó, az „exkluziv” bulik színhelye. Kívülről persze, az sem más, mint egy ormótlan, ütött-kopott acéldoboz. A magamfajta középkorú férfi már nem nagyon talál semmi érdekeset rajta.

Néztem-néztem arrafelé, s egyszerre felbukkant a víz felszínén a Hold képe. Mintha telihold lett volna, pedig az égen semmi sem látszott. Megnéztem jobban, s akkor megláttam egy kirajzolódó arcot. Nagyobb volt, mint a valóságban, de azért emberi arc volt. Egy fiú arca. Megborzongtam. Elfordítottam a fejemet a Gellérthegy fényei felé. Nem akartam az előbbi látványra gondolni, ám valami ellenállhatatlan erő kényszerített. Visszanéztem oda, ahol az arc megjelent, de már nem volt ott. Megkönnyebbültem. Aztán fény csillant ismét, s újabb arc fénylett fel. Egy asszonyé, aztán az eltűnt, s helyette jött újabb s még újabbak. Elegem lett. Meggyorsítottam a lépteimet, s szinte rohantam haza. Otthon megnyugodtam.

De lefekvés után ismét jönni kezdtek az arcok, hosszú sorban. A szemem csukva volt, mégis láttam. Öreg, gyűrött, szenvedő arcokat, rémülteket, de kaján tekinteteket, gonosz pofákat is, és gyerekarcokat. Jöttek, végeláthatatlanul, míg végre elaludtam.


Hosszú hónapokig nem sétáltam arra, még autóval is elkerültem azt a környéket. De az élmény nem nyugodott bennem. Egy este erőt vettem magamon. Lesétáltam a partra, hogy közvetlen közelről lássam a helyet. Csendes, szép idő volt, mégis borzongtam. Közel értem, de a partról nem látszott semmi. Akkor valósággal belebotlottam egy kis öregemberbe. A parton üldögélt, horgászbot volt nála. Szinte beleolvadt a környezetbe, ahogy ott kuporgott, mintha csak egy volna a parton lévő kövek között.

  - Keres valamit? – szólt rám.

 

Megrettentem. Hebegni, habogni kezdtem, már nem is tudom, mit válaszoltam.

  - Csak azért…- folytatta – mert nemrég járt itt egy férfi, aki a fia nyomait kereste.

 

Némileg értetlenül, mégis kíváncsian hallgattam.

  - Egyetemre járt a fiú, otthon szolíd, csendes gyereknek ismerték. A család nehezen teremtette elő a pénzt a tanuláshoz, de megmondták az iskolában, hogy a gyerek nagyon tehetséges, tanulnia kell.


Az első félév jól sikerült, némi derűt is láttak a szülők fiuk arcán. Aztán teljesen megváltozott, s folyton pénzt követelt. Szüleit egyre ritkábban látogatta. Egy napon már csak eltűnésének híre ért haza.

Az apa megszállottként járta a partot, mert úgy hírlett, hogy a „bulihajón” látták utoljára. Amióta elmondta nekem a történetet, azóta nem láttam – fejezte be a mesélést az öregember. – Azt gondoltam, maga is a fiút keresi.

  - Én? Nem! Azaz hogy…

 

Megzavarodtam, a vízben látott arc jutott az eszembe.

  - Azt is mondta még az apa, hogy a vízbe fúltak néha feljönnek a víz felszínére. Remélte, hogy meglátja a fiát, legalább holtan. Én is hallottam ilyesmiről, itt is beszélik a népek, de hát ez csak afféle legenda…

  - Igen, persze – válaszoltam. Sietve távoztam onnan, de este újra megleptek az arcok, s nem is tűntek el, csak amikor végre-valahára elaludtam.

 

Napok múlva többször is lementem a partra, de az öreg horgászt többé nem láttam. Ráadásul sötét alakok kezdtek keringeni körülöttem.

Mostanában nem sétálok a hídon. Nem akarok látni újabb arcokat. Pedig, ha valami is igaz a legendából, nem sajnálhatjuk a holtaktól legalább a pillantásunkat.

 

 

 

Szólj hozzá!

Címkék: duna legendárium

A bejegyzés trackback címe:

https://dunalegendarium.blog.hu/api/trackback/id/tr132817173

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.