Duna-legendárium

A Hungarofest és a Litera közös projektje.

Duna-legendárium

A Hungarofest és a Litera közös projektje.

A Litera szerzői

Friss topikok

Linkblog

Schmidt-Balint Mária: Tűzbe mennék érte

2011.04.11. 12:52 Duna Legendárium

 

Nagy baj van. Nagy baj van, – ismételte mindenki, aki továbbadta a hírt, felkészítve a hallgatót arra, hogy nem mindennapi, nem csekély dolog az, ami a tudomására fog jutni.

Az úgy volt, hogy a Zilah patak vize, amely előbb a Krasznába, onnan a Tiszába, azzal együtt a Dunába folyik, egyre mocskosabbá és büdösebbé vált a magát iparvárossá kinőtt Zilah szennyétől. Nyáron, estefele az egész falut elöntötte az elviselhetetlennek tűnő zápszag olyannyira, hogy az emeberek inkább becsukták az ablakokat, minthogy éjszakai lehűtő szellőztetésbe kezdtek volna. Minden férfiember a városban dolgozott, otthon az asszonyok tartották a frontot, s nem egy volt közülük, aki a késő délutáni vonatnál étellel és a kapával várta a férjét, onnan egyenesen a szőlőbe mentek dolgozni. A szőlőt, a veteményest meg a kukoricát dédelgették, amíg tudták. Lerótták a TSZ-ben is a kiszabott „büntetést” kapálnivaló formájában, hogy megmaradjon a háztáji, de leginkább a szőlő. Mindent meg lehetett venni a városi piacon vagy a falusi aprozárban, de az már csúfság lett volna, hogy még a szőlőt is venni kelljen egy bortermelő faluban. Azon a napon, amikorra pártgyűléseket hívtak össze reggel nyolcra, hogy elítéljék a temesvári polgári engedetlenséget azon hátsó szándékkal, hogy közben tompítsák a hatalom ottani közbelépésének súlyát, a legnagyobb gyárban úgy döntöttek az emberek, hogy felmennek a központba gyalog a hatalom zilahi képviselőihez. Mire odaértek, nőtt a tömeg, a követeléseikről már előre tudomást szereztek az előljárók, s már úgy léptek ki a szónoki erkélyre, hogy egyetértettek a bukaresti vezetés lecserélésével. Azzal nem számoltak, hogy nekik is menni kell, de amikor a tömegből kivált fiatalemberek kezdtek felmászni az erkélyre, hogy lehajigálják őket, jobbnak látták kereket oldani. Tíz órára már csak az újraszervezés kérdéseivel kellett foglalkozni. Új helyzet, új irányzat, új társadalmi rendszer, új bajok.

Lassacskán, tétován letisztult a Zilah patak vize, elszállt a bűz, bátran lehetett lélegzetet venni. Napról-napra hozta az ingázó vonat az egyre kevesebb ingázóval a híreket, hogy ezt a gyárat is bezárták, azt a gyárat is bezárták, ami megmaradt, azt majd később fogják. Kevesebb volt a munka, a kereseti lehetőség. A piacokon feltűntek a keletről áramló külföldiek, olcsó holmit árulva. Mi keletről pedig feltűntünk a nyugatibb piacokon, olcsó holmit árulva. Mindenki változtatni akart, akinek háza volt, az eladta, akinek nem volt vásárolt, s volt egy idő, amikor úgy tűnt, hogy az ország összes Daciája eladó.

Biztosabb jövedelmet jelentett azonban az, ha valaki átment dolgozni. Természetesen nyugatabbra. Építkezések folytak, odaát kellett az olcsó, megbízható munkaerő. Felkerekedtek hát a Bori fiai is. Nem voltak ikrek, csak kevés korkülönbség volt köztük, ezért olybá tűntek. Mindkettő jó volt a szakmájában, s így ketten bátrabban is vállalták a külföldi munkát, hiszen nem vész oda az otthon minden melege. Derekasan dolgoztak, tervezgették, hogy mi mindent fognak majd kezdeni a pénzzel odahaza. Nyár volt, meleg volt, a többiek strandolni mentek a Duna-partra, ők is csatlakoztak. Vidáman telt az idő, sose fogjuk megtudni, milyen beszélgetés zajlott közöttük, ki mit tudott a folyóról, a vízről, folyt-e közöttük amolyan fiatalok között szokásos heccelődés, buzdítás, hogy be mersz-e menni, itt nem is mély, be ne menj, mert elvisz a víz, egyáltalán volt-e közöttük olyan, aki ismerte volna a Dunát, vagy csak a lassan hömpölygő víz látványa tűnt olyan békésen csalogatónak, de megtette. A fiatalabbik belement a vízbe, miközben tudatában kellett lennie annak, hogy nem tud úszni, legalábbis nem eléggé. Csak akkor kiáltott segítségért, amikor már sodorta magával az ár. A bátyja pedig felugrott és végigpörgött az agyában minden emlék, minden lehetséges gondolat, s hogy vigyáznia kellett volna az öccsére, hiszen elbocsátáskor az édesanyjuk is azt mondta, hogy vigyázzatok fiaim egymásra, a kétségbeesés, hogy elveszíti, s az, hogy ő ezt nem engedheti. Annyira akarta, hogy életben maradjon, akkora erőt érzett magában, hogy beugrott utána a vízbe és hitte, hogy ki tudja hozni a partra.

Sokáig keresték őket, napokig. Egymásba kapaszkodva találtak rájuk, messze sodorta őket a Duna. A háború óta nem érte akkora gyász a falut. Két erős, egészséges, jóravaló élet hunyt ki egyszerre. A szülők belerokkantak, az édesanyjuk soha többé nem vetette le a fekete ruhát, akár a háború hallottait gyászoló asszonyok. Mondhatják nekünk, hogy a haldokló már nincs magánál, mindenbe belekapaszkodik, s akár le is húzza, amit elér, mi szeretjük azt hinni, hogy egymást akarták menteni a fiúk, mert a testvéri szeretet és ragaszkodás veszélyt félretéve késztette őket erre. Annyira szerette a testvérét, hogy vízbe ugrott érte.

 

 

Szólj hozzá!

Címkék: duna legendárium

A bejegyzés trackback címe:

https://dunalegendarium.blog.hu/api/trackback/id/tr132816762

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.