Duna-legendárium

A Hungarofest és a Litera közös projektje.

Duna-legendárium

A Hungarofest és a Litera közös projektje.

A Litera szerzői

Friss topikok

Linkblog

Paál Georgina: Könnyek a Vigadó téren

2011.04.11. 13:46 Duna Legendárium

 

Üvöltve csapkodtam a mosdókagyló peremét, miközben keserű könnyzáporom a lefolyón végigszánkázva ordította szét a zegzugos csatorna émelyítő szagú visszhangjában fájdalmam. Sikerült elvesztenem azt, aki évek óta a mindenem volt. Fojtogató légszomj gyötört, zihálva mostam meg égő arcom, felkaptam a kabátom és kirontottam a sötétbe burkolózott, süket éjszakába. Nem gondolkoztam, csak mentem, amerre a lábam vitt. Ismeretlen utcák nyirkos kövén kopogott a cipőm, mintha direkt kerültem volna el azokat a helyeket, ahol annyiszor megfordultunk, ő meg én. A Március 15. téren kötöttem ki, elhatároztam, hogy sétálok egyet a Dunakorzón, hagy fújja ki a Duna-permetes szél a fejemből, hogy ne fájjon többé rá gondolnom.
Homályosan imbolygó fénygömbök követték lépteim. A Vigadó térnél járva úgy éreztem, már nem csak a Duna hullámzik, hanem minden más is körülöttem. Hiába a hűvös őszvégi levegő, légszomjam nem csillapodott, muszáj volt leülnöm. Helyet foglaltam a bronz kutyával játszó bronz lány melletti kőpadon, és néztem merev mozdulatlanságba zárt játékosságukat. Egy órával később még mindig őket néztem, mikor mély önsajnálatomból egy jeges kéz érintése ébresztett fel. Egy rémisztően öreg bácsi ült mellettem, arcát mély ráncok és sebhelyek barázdálták. Nem kérdezte, ki vagyok, ő maga sem mutatkozott be. Véresre sebzett száját épphogy ki tudta nyitni, sárga fogaival megtörte a tüdejéből felszakadó szavakat, amik aztán ropogva hömpölyögtek felém, elrecsegve nekem a lány és kutyája történetét.
„Tudod is te csibém, mi az igazi szeretet! Ha tudnád, nem ülnél itt magadat sajnálva, és nem irigykednél erre a két bronzba zárt alakra. Ne húzódj el tőlem, szánj rám pár rövidke percet, aztán hagyom, hagy sajnáld magad tovább, ha még akarod majd.
Annak idején élt a Nádor utcában egy fiatal lány. Volt egy játékos kedvű, hóbortos kutyája, Dunának hívták. Tudod, miért ez lett a neve a kutyának, aranyos? Mert minden nap lecsalta gazdáját a folyópartra, hogy ott játsszanak órákon át. Naphosszat labdáztak és futkároztak a vízparton, a kutya boldog csaholását és a lány csilingelő kacagását néha még Budán is hallani vélték. Elválaszthatatlanok voltak, igazabb kötődést még nem látott a világ, mint ami köztük volt.
Egyszer a lány megbetegedett. Az a hír járta, torokgyíkja van. Tudod kedves, akkoriban nem volt semmiféle csodaszer, ami segíthetett volna rajta. De a kutyát ekkor is látni lehetett a parton. Minden nap a szokásos időben feltűnt, leült a tér közepén, szomorúan vonyított, majd pár óra elteltével hazament, odabújt kis gazdájához, és vigyázta annak lázálmait. Így ment ez hetekig. Duna egyre erőtlenebb és soványabb lett, a hangja is rekedtebb, tompább volt, mint előtte. Tudtuk, nagy lehet a baj.
Egy nap újból megjelent, leült a tér közepén, de meg sem nyikkant az a jószág. A vizet bámulta meredten. Aztán délután nem indult el haza, csak gubbasztott tovább és várt. Az éjszakát is a téren töltötte, de egy szemhunyást nem aludt. Reggel hallottam a hírt: a lányt elvitte a torokgyík.
Duna attól a naptól kezdve többé nem ment haza, a parton strázsált és gazdájára várt. Nem tudhatta szegény, hogy ő már nem jön el érte többé.
Megsajnáltam, ezért minden nap adtam neki ételt, hogy legalább éhen ne haljon a gyászban. Egészen összebarákoztunk mi ketten: volt, hogy együtt ültünk a parton, és közösen bámultuk a sodró ár keltette örvényeket a vízfelszínen.
Egy éjszaka ahogy leültem mellé és rágyújtottam, különös dolog történt: a szél csilingelő kacagás hangját repítette a víz felett. Duna hosszú ideje először, heves farokcsóválások közepette elkezdett a folyó irányába nézve csaholni. Hosszú percek némasága után újból hallani véltük a vidáman kacagó lány hangját. Duna ekkor felpattant, és belevetette magát az örvénylő habok közé. Pár percig még hallottam vidám ugatását, aztán minden elnémult. De boldog némaság volt ez aranyos, na, ne sírj már, hiszen újból együtt lehettek ők ketten! És örökre együtt is maradnak. Érted már, milyen az igazi szeretet? Nem üvöltesz, ha elveszíted azt, akit igazán szerettél. Némán, fegyelmezetten várod a percet, amikor újra együtt lehettek. Látom, van még mit tanulnod...”
Lehajtott fejjel, némán hallgattam az Öreg szavait. Miután befejezte mondókáját, percekig a kövezetre hulló könnycseppeim bámultam. Mély levegőt vettem, hogy megköszönjem neki, leült mellém beszélgetni. Felnéztem, de már nem volt sehol. Körül néztem a téren, de a pislákoló lámpák fényénél sem láttam már őt. Olyan hirtelen tűnt el, ahogy megjelent.
Megsimítottam a bronz Duna fejét, elrebegtem egy sajnálomot, miközben a kislányról mintázott szobrot néztem, majd elindultam haza.
Utolért egy csilingelő kacaj és az azt követő boldog csaholás hangja.
 

12 komment

Címkék: duna legendárium

A bejegyzés trackback címe:

https://dunalegendarium.blog.hu/api/trackback/id/tr162817232

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

exor 2011.04.11. 16:46:26

Szia, Gina!

Azt tudtad, hogy Erdélyben él egy hiedelem, amely szerint, ha a kutyának folyó nevet adnak, akkor elkerülik őt a betegségek? Volt régen egy erdélyi kopónk, akit Maros néven törzskönyveztek. :)

uniko 2011.04.11. 16:50:52

@exor: szia:) nem, nem tudtam, de mindig tanul az ember valami újat:) őt elkerülték a betegségek?:)
Gina

exor 2011.04.11. 16:58:20

@uniko:
Annyira mozgékony volt a szentem, hogy egy vadásznak ajándékoztuk, így nem tudom a fejleményeket. :)
Örülök, ha újat mondtam, ráadásul sikerült egy valós legendát is iderittyentenünk. Hej, tillárom! :D

uniko 2011.04.11. 17:05:59

@exor: a mozgékonyságot én is tapasztaltam, erdélyi kopó-német vizsla keverék kutyám van, multikulti vadászkutya :)
Egy biztos, ettől kezdve minden kutyámat folyó után nevezem majd el..:) ennyit igazán megtehetek értük...:)

exor 2011.04.11. 17:26:55

@uniko:
"Multikulti vadászkutya" :D
Igen, ennyit valóban megtehetünk, bár én sem folyóról neveztem el a jelenlegi (egyetlen, örök, utánozhatatlan) ebemet. Ez akkor eszembe sem jutott, csak most, ahogyan olvasgattalak...
No, lám! Emlékeket idézett fel az írásod, gratulálok, Gina! :D

uniko 2011.04.11. 17:42:21

@exor: ;) már megérte...:)

Avigail 2011.04.12. 11:01:40

"Érted már, milyen az igazi szeretet? Nem üvöltesz, ha elveszíted azt, akit igazán szerettél. Némán, fegyelmezetten várod a percet, amikor újra együtt lehettek. Látom, van még mit tanulnod...” - Köszönöm ezt a mondatot! most, ezekben a napokban ez az "öreged" szájába adott megfogalmazás életmentő tartalmakat hordoz számomra, és nem túlzok. kicsit sem. További sikeres munkát kívánok Neked, szeretettel

uniko 2011.04.12. 11:15:47

@Avigail: Nagyon örülök. Őszintén. Ha "csupán" ennyit érek el ezzel a szösszenettel, már minden képzeletemet felülmúlóan sokat értem el vele. Köszönöm!

Legslie 2011.04.12. 13:27:10

Olyan ez, mintha megmártóznál a Dunában. Érzed a bőrödön a hideg víz és a lány érintését. A könnycseppek pedig úgy áztatják az arcomat, mintha szakadó esőben állnék a parton.

Basf8 2011.04.14. 23:12:32

Az ember néha sír. Nem úgy, mint egy gyermek, csak mint egy felnőtt. Nem látni, nem érezni, észre sem lehet venni. Sír, ki tudja miért. Tán azért, mert elhagyja a remény, vagy tán a hit, hogy van Isten. Ám ilyenkor is tudja, ha Isten nincs is már, van élet, van szeretet, van barátság vagy szerelem, szelíd gondoskodás, áldozó feláldozás; van egy pillanat, ami saját. Sőt, csakis csak egy pillanat van, annyi, míg átfut érzése falevelek zöld fonákján, processzor két szám összeadásán. Sír. Nem az élet öregségén, a hosszú idő kurta végén, nem az elmúláson, nem az eladott vágyakon, felszedett vágányokon, behasadt barázdákon… csak sír. Tán azon, visszanézve, ami érte és éltette; tán azért ha megérteni, felfogni sem tehette. Sír, nem az ujjai fájdalmán, sem a csontja roppanásán, gyermekei félbehagyott mondatán; csak mert megérez valamit, aminek neve sincs, amit senki sem látott, de amivel útban mindenki találkozott.
PG-nek "Sebhelyes"

uniko 2011.04.15. 11:05:38

@Basf8: Gyönyörű. Köszönöm.