Duna-legendárium

A Hungarofest és a Litera közös projektje.

Duna-legendárium

A Hungarofest és a Litera közös projektje.

A Litera szerzői

Friss topikok

Linkblog

Hegedűs Ágota: Élővíz

2011.04.11. 12:44 Duna Legendárium


Régen nem voltak pontonhidak. Át kellett lépni a partról, vagy a stégről a hajóra. A nagyanyám bökdösött hátulról, menjek már, ott a bácsi, elkap, nézzem, nyújtja a kezét. Menjek. Megfeszítettem magam, én a víz fölött át nem lépek. A vizet utálom. Mielőtt megszülettem, elfolyt a magzatvíz, és még negyvenhat órát voltam az anyaméhben. Nem akkor sírtam fel, mikor megszülettem, és ütögetni kezdték a hátam, hanem mikor a csap alá tartottak. Sikítani kezdtem. A sikítást megtartottam, sírás helyett. A fürdetésnél is sikítok, üveghangon, ívbe feszülök, csak akkor hallgatok el, mikor mami kivesz a vízből. Megtörölget, puszilgat. A víziszony megmarad felnőtt koromra is. A tüzet szeretem, sokáig nézem a bokrok mellől a tábortüzet, hallgatom az éneket. Piszkálom a nagymama vaskályhájából a parazsat. Egész doboz gyufával bújok a ház mögé.

Azért a víz az úr, mondogatta nagymama, megmutatta a templom falán, meddig ért Pesten az árvíz. Vagy ha koszos a város, akkor is a víz. Ha porosak a fák levelei, vagy rászárad a kutyaszar a járdára. Jön az eső, lemossa. Esténként mami egy pohár vizet önt a kályhába. Nehogy kiugorjon a szikra. Mami nagyon erős, dobál a feje fölé és énekel. Négyéves voltam, mikor apa elmeséli, hogy a mami nincs többé és holnaptól a nagymama vigyáz rám. A nagyi sokszor emlegette, mami olyan erős volt, hogy fel bírta akasztani magát. Elképzelem, anya függeszkedve tartja a teljes súlyát, aztán elengedi magát.

– Engedje el magát, dőljön hátra, és meséljen a család nőtagjairól.

Ülök a Lidércben. Még nem voltam itt, várom a férjem, vakrandi. Az olyan, hogy külön indulunk, olyan helyre, ahol még nem jártunk. Találkozunk az étterem előtt, messziről integetünk. Izgalmas, a párterapeuta ajánlotta ezt a frissítő módszert. Az étterem félig a víz alatt van, és a kör alakú hajóablakokban szemmagasságban hullámzik a víz. Alatta óriás fényszórókkal világítják meg a vizet, néha látni halakat, de inkább csak a hajók fenekét, kopott festékes piros hajócsavarokat. Jó belebámulni a vízbe. Jön egy esemes, a férjemnek vissza kellett mennie a pénztárcájáért. Egyedül bambulok. Szeretek egyedül lenni. A víz homályos, és sárgás-zöld, felkavarodott pocsolya. Belenézek, de valahogy túl a vízen. Három nőalak úszik felém, mikor az üveget érintik a jobb kezük mutatóujjával, akkor eszmélek, megijedek, és azonnal hátranézek, hogy a többi vendég is látja-e, de csak zsibonganak. Befogom a szám, hogy ne sikítsak. A három nő nagyon hasonlít egymásra, ismerős tündérarcok. Hosszú fehér csipkeruha van rajtuk, hajuk hullámzik, egy szőke, egy barna egy vörös. Biztos a show része ez is, hát persze, ez a Lidérc. A vörös hajú aztán sírni kezd, vércseppeket, a cseppek a nyakára kúsznak, körbeérnek, szalagszerűen megvastagodnak, lüktetni kezdenek. A másik két nő integetve elúszik az árral. Az arc kékül, a száj artikulálva mond valamit, de a víz elnyeli a hangot, az üveg sem engedi át. Nem tudok szájról olvasni, de ugyanazt mondja, ismétli egymás után.

– Rendel valamit asszonyom?

Visszanézek a vízbe, a sárgás-zöld folyó lomhán nyalja az üveget. Sehol senki. Mikor megismerkedtünk, a férfi, akit most várok, soha, sehonnan nem késett el. Hét év után ezt is a miértnemkell oldalra írtam, a pszichiáter megmosolygott. Aztán megkért, meséljek a család nőtagjairól, feldolgozandó a pétéesdét, amiben huszonhárom éve vagyok.

Volt minden. Anyám öngyilkos lett, és a katolikus pap nem temette el. Inkább elhamvasztottuk, én vihettem haza. Ki más. A bátyám hat hónaposan szívbillentyű elzáródással lett rosszul, és miközben a csokimikulást majszolta, sírás nélkül halt meg a kiságyban. Mikor anyám holmiját válogattam szét, kell, nem kell, a spájzban egy nesquickes dobozban megtaláltam háromszázezer forintot, és a búcsúlevelét. Nagyon szeret. A hamvait szórjuk a hídfőről a vízbe, mikor északnyugati szél fúj. Nagyon szeret.

A nagymama testvére meg Szekszárdon nyaralt, kiparancsolta a gyerekeket a vízből, mikor meglátott egy idegen gyereket elsodródni. Utánaúszott. Mindkettőt levitte az örvény. A gyerekei azóta nem fürödtek élővízben.

És a nagynénémet belelőtték a folyóba. Ez viszont szép történet. A cselédjük találta meg a cipőjét a parton, hazavitte a bujkáló családtagoknak, megőrizték, az anyámhoz került. Onnan meg hozzám, mustárbarna fényes-fűzős bőrcipő. Alig használt, kellkategóriás.

A férjem elhagy, megőrültem, mondja, aki halottakat vizionál, az nem lehet normális. Biztosan ijesztő, én elfogadom, de talán annyira mégsem. A pincérek a Lidércben nagyon kedvesek, mindig ablak melletti asztalt kapok, nézem anyámat a vízben, megtanulok szájról olvasni, mindig ugyanazt mondja, miközben integet: Kell. Nem kell.

 

Szólj hozzá!

Címkék: duna legendárium

A bejegyzés trackback címe:

https://dunalegendarium.blog.hu/api/trackback/id/tr892816739

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.