Duna-legendárium

A Hungarofest és a Litera közös projektje.

Duna-legendárium

A Hungarofest és a Litera közös projektje.

A Litera szerzői

Friss topikok

Linkblog

Böszörményi Gyula: A sorsgyűjtő

2011.04.08. 12:48 Duna Legendárium

Mindig a Duna irányából, a Pesti rakpart felől közelítette meg a teret. Szakállas, szemüveges, torz testű kis emberke volt, aki fekete boglyahaját rövidke lófarokba fogta, kurta kezével pedig nagy kartonlapot vonszolt. Május végétől szeptember derekáig lehetett őt látni, hetente kétszer, háromszor. Mikor reggelente felbukkant a téren, a Váci utca boltjai még zárva voltak, s a kávézók, presszók, éttermek is épp csak elkezdték nyitogatni rézfogantyús ajtajaikat. Ő komótosan ballagott, majd megtorpant, és arcát a langymeleg napfénybe tartva, mélyet szippantott a város fémes illatú levegőjéből. Később, mikor már megszokták a kartontáblás férfit, a környék fagylaltoskisasszonyai, turistákra vadászó portrégrafikusai, kaviárral és hímzett terítőkkel csencselő ukrán asszonyai, komótosan sétáló rendőrei, és valutával ügyeskedő török legényei – látva őt – mind tudták: aznap szemernyi eső sem fog hullani, mert valahogy, valamiért így ment ez: ha ő a helyén volt, az ég sosem pityeredett el.

Persze a helyét – azt mondják – nem is volt olyan könnyű megszereznie. Aki a Váci utcán bámész turistaként sétál végig, és fényképezőgéppel kattintgatja körbe a Vörösmarty teret, az álmában sem gondolná, hogy ott bizony íratlan, ám annál keményebb törvények uralkodnak. A szépséges sétálóutcából, meg a végén bumszliként kerekedő térből ugyanis nagyon sokan próbálnak megélni, s azoknak mind-mind megvan a saját területük, sarkuk, placcuk, beszögellésük és padjuk. Legfeltűnőbbek a grafikusok, akik a Váci utcával szemközt, a téren állítják fel színes napernyőiket és állványaikat. Eme ügyes szénceruzásokon kívül akad még ott művészi fotókat, giccses festményeket, olasz fagylaltot, bükki madárhangot utánzó sípot, képeslapot, térképet, csingilingi bizsut, rizsszemekre írt neveket, hennát, házi akácmézet, erdélyi szőttest, drogot, valutát, csempészkaviárt és konzervet, valamint a saját testét és/vagy nyomorát áruló számos egyéb „üzletember” is, kiknek mind-mind megvan a maga placcuk!

Nem csoda hát, hogy azon a tavaszon, mikor a mi szakállas emberünk először bukkant fel s ült le a tér, valamint a sétálóutca találkozásához legközelebb lévő padra, szinte azonnal bajba keveredett. A helyiek (lásd fenn) először csak elmentek előtte, s mogorván silabizálták táblája szövegét. Mivel nem értették, miféle konkurenciával van dolguk, hát körbejárták, belestek a pad alá (hátha ott rejtegeti az árut), hosszan ácsorogtak a háta mögött, sőt, az egyik grafikus (nagydarab, borostás, kiérdemesült tengerésznek látszó „medveember”) még le is ült mellé, majd hosszas krákogás után megszólította.

Ma már tudható: ekkor kezdődött minden!

A távolabbról gyanakvón figyelő tősgyökeresek értetlen nézték, amint a smirgli-természetű rajzoló indításként pök egy kérdést, amire a torz kis ember széles mosollyal felel... Aztán a medveember szája megint szóra nyílt, a szemüveges érdeklődve bólogatott, a felderítő pedig csak mondta és mondta, két karja hamarost heves gesztusokkal kísérte szavai áradatát. Húsz perccel később a grafikus felállt, a maga táblájával barátságosan búcsút intett, s visszatért a többiekhez.

– Na, halljuk sürge mód, hogy mikor takarodik el a padról, ami eddig a Muszti valutaváltó placca volt? – rohanták le mindjárt a kérdéseikkel. – S egyáltalán, te ló: mit trécseltél vele ennyi ideig?!

A medveember lezöttyent a napernyője alá, s komoran nézett maga elé. Csak mikor valaki erősen tarkón taszította, hátha kibukik belőle a mondanivaló, akkor morrantott fel:

– A lányomról beszéltem neki.

– Akit tíz éve nem láttál?! – sikkantott Kleopátra (alias Papp Irén), félarasznyi miniszoknyája szélét tépkedve. – Akit közülünk senki meg nem említhet, mert nyomban állkapcson töröd?!

– Arról – biccentett révült tekintettel a grafikus. – És jó volt.

Ezzel aztán a torz kis embert tán be is fogadta volna a helyiek közössége, ám Musztafa továbbra sem szándékozott lemondani a padról, amin ülve immár harmadik éve motyogta a turistáknak: „Cséndzs máni! Cséndzs cséndzs!”. A jó török inkább úgy döntött, hogy megélhetése védelmében kísérletet tesz a kora reggel érkező kartontáblás ember megkéselésére. A műveletet a Régiposta utcában tervezte végrehajtani, kilépve a galéria ajtajának szűk beugrójából. Pechére azonban előző este, az Anna előtt ücsörögve megosztotta tervét Papp Irénnel (alias Kleopátra), aki viszont addigra már túl volt ama borzongató, misztikus élményen, miszerint a torz emberke padjára ereszkedve elmondhatta egész életét, kezdve az őt kislányként molesztáló, idegbeteg nagyapával, át a nevelőintézeti éveken, elvetélt szerelmeken és terhességeken, egészen a ki tudja, mely kuncsafttól reá maradt, ám ma már egyetlen szemefényeként imádott kislányáig.

Ezek után Kleopátra semmiképp nem tűrhette, hogy az őt meghallgató, titkait ismerő emberkének baja essék! Maga is lesben állt tehát a Régiposta utcában, és bár rettentően munkás éjszaka hevert a háta mögött, a döntő pillanatban mégis Musztafa pengéje elé senderült, s térdével úgy koccantotta ágyékon a jó török neppert, hogy az még hetekkel később is fogvacogást kapott, ha meglátta a harcias honleányt.

Így lett tehát saját helye a furcsa kis embernek. Ő aztán éveken át járt oda; ült, nézelődött, mosolygott, s ha valaki letelepedett mellé, hát hallgatott és bólogatott.

A tábla feliratára persze sokan bandzsítottak sandán, értetlenül, gyanakvón, vagy épp homlokot ráncolva, fejet csóválva, szájat húzva, sőt, olykor halk káromkodást sziszegve, vagy hegyeset sercintve felé – bár el sosem találták! A japán, német, kirgiz, tasmán, kínai és ausztrál turisták olykor lefotózták, majd pénzt próbáltak a kezébe nyomni, s nem értették, hogy a férfi, kinek – számukra olvashatatlan – tábláján bizonyára valamiféle könyörgés, panasz vagy sirám lehet, miért utasítja vissza az alamizsnát.

Ő pedig csak várt és hallgatott. Volt kire és volt kit, főleg miután az arra járók megszokták a látványát. Leült mellé a rakpartra igyekvő, ezüsttel bekent, egykor hírneves pantomim-művész, aki ma élőszoborként egészíti ki a nyugdíját... A hajléktalan, mégis molyrágta nercbundában tébláboló asszony, aki egész életében ügyvédfeleség volt, ám a férje végül lecserélte a titkárnőjére, s neki csak egy reklámszatyra maradt, tele fotókkal, amiken a Niagara-vízesésnél, Tokióban, az Eiffel-toronynál, s a világ más szegleteiben pózol, persze akkor még, mint ügyvédné... A szendvicsember, ki vegetáriánus éttermet reklámozott elöl-hátul, bár tíz éve a Hilton séfjeként még ő készítette a legporhanyósabb steaket, csak hát az alkohol... A diáklány, ki épp a Dunának akart menni, mert az imádott fiú... A létramód magas, zavartan hebegő srác, aki csak nemrégiben döbbent rá, hogy kitolt vele a Teremtő, mivel a férfitestbe női érzeményeket plántált, s ezért most mindenki undorral tekint reá... A bróker, aki súgva mondta: gyűlöli a pénzt... A fényképész, kinek betegség oltotta ki a szeme világát, s immár csak árnyakat lát... És a szobrász... A villanyszerelő... A méhész... A frissen szabadult fegyenc... A...

Mind leült, s mind csak mondta és mondta, éveken át. A torz emberke, lábához kötözött kartontáblájával lassan elhíresült: szólt róla bulvárlapokban, tévében néhány fanyalgó, vihogó „kisszínes”, sőt, akadtak követői is, akik más tereken, más szöveget írva a maguk táblájára, szintén kiültek egy padra, sámlira, hogy meghallgassanak másokat. Úgy mondják, eső, zápor, vihar sosem kergette el őket.

S aztán egy nap – tán nyolc éve lehetett – a különös, torz kis emberke, miként szokott, estefelé felállt a padról, s hóna alá véve a tábláját, örökre elcammogott. Azt mondják, a Duna felé ment, a rakparton még látni vélték, ám többé sosem jelent meg újra. A grafikusok (kérdezzék meg őket bátran!) még ma is emlékeznek rá: boglyas haját rövid varkocsba fonta, szemüvegén napfény csillant, s mindenkit meghallgatott, aki leült mellé, a padra, miután elolvasta a tábla szövegét: „HA AKAD EGY PERCED, BESZÉLGETHETNÉNK!”
 

Szólj hozzá!

Címkék: duna legendárium

A bejegyzés trackback címe:

https://dunalegendarium.blog.hu/api/trackback/id/tr942809421

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.