Duna-legendárium

A Hungarofest és a Litera közös projektje.

Duna-legendárium

A Hungarofest és a Litera közös projektje.

A Litera szerzői

Friss topikok

Linkblog

Szálinger Balázs: Magyarországnak nem szabad elvesznie

2011.04.01. 13:55 Duna Legendárium

 
Gondolkozzunk őstörténetünkön!
Emlékezzünk leleményes kis őseinkre, akik mindent megtettek, hogy ez az őstörténet rejtve maradjon – ugyanakkor saját elődeik méltó utódaiként rejtett jelek soraiban megőrizték a titkot. Csak azért, hogy bosszantsanak minket, és folyton újra- meg újraterveztessék velünk a múltat.
Bevallom, néhány éve a legtávolabb állt tőlem ez a felszólítás. Hogy azt kérném? Én? Bárkitől? Hogy törje a fejét a magyar őstörténeten és a rafinált elődökön? Ó, dehogy. Van ennél jobb dolgunk is. Aztán tessék, itt vagyok, és tisztelettel kérek mindenkit: járjon figyelmesen, fejet fölemelni, hajat hátrasimítani, mert apró jelek összességéből összeállhat az, amin három akadémiára való tudós hiába töri a fejét.
 
*
 
A dolog egy gyerekszájas jelenettel kezdődött, és akkor még eszembe se jutott, hogy éppen ennek köszönhetően jövök rá a magyarság legnagyobb rejtélyére. Az akkor négyéves Sári lányommal utaztam a Gellértheggyel szemben, a pesti oldalon futó 2-es villamossal. Sári föltette a kérdést.
- Miért dobja be az a nagy néni a halacskát a vízbe?
Már a Parlamentnél jártunk, mire rájöttem, hogy a Szabadság-szobor nőalakja az a „nagy néni”, a „halacska” pedig… Hiába mondtam neki, hogy az egy olajág, a gyerek fejében nem volt meg az olajág kódja, a halé annál inkább. Viccesnek vicces volt, nagyon viccesnek nem nagyon, de azért terjesztettem a szellemes definíciót, ahol csak tudtam.
Lázár Pál nevű barátom, aki az ELTE finnugrisztika tanszékének évfolyamelsője (volt akkor – ma már az egyetem egyre kevésbé lelkes oktatója) a kocsmaasztalnál csuklani kezdett, és rosszallóan nézett rám, de úgy, hogy a többiek ne vegyék észre. Sári lányom sztorija belém fagyott. Később félrehívott, és a legnagyobb komolysággal kért rá, hogy akármilyen büszke vagyok is a gyerekre, ne mondjam el a történetet soha többet. Azt hittem, a szabadság eszményét érezte megcsúfolva ebben a kis anekdotában, hiszen mégis csak a város egyik jelképéről szól – gondolta a fene, hogy az én Palkó barátomban így buzognak az elvek.
De nem erről volt szó. Kérte, hogy hétvégén kísérjem el az üres tanszékre. Egy furcsa helyiségben kötöttünk ki. Könyvtár volt, de nem is. Hiszen könyv alig. Már nem emlékszem, mik voltak a helyiségben – fény mindenesetre kevés, és valaki heringet evett pénteken, ezt is megkockáztattam volna. Nem volt villany. Hihetetlen, nem volt villany! Mécsest gyújtott. Azt mondta, kapaszkodjak, majd egy bőrtekercset tett elém. Nem is láttam, honnan húzta elő, egyszerre a kezében termett. A tekercs büdös, koszos, nyálkás volt, az orromhoz kaptam a kezem.
- Na, erre mit lépsz? – egy ábrára mutatott. Az ostoba vonalvezetésű rajz valami kereskedőket ábrázol. Az egyik oldalon hal volt az áru. Az emberek olyan ruhában voltak, mint a finnugor nyelvrokonok. A másik oldali árusok nagylevelű növényeket adtak a halért.
- Mintha görög tógában lennének – mondtam.
- Mi másban lennének, amikor azok?
- Aha, azok. Na és?
- Láss már a szemedtől, görög-finnugor csere, innen hal, onnan olajág – mondta értetlenkedve Palkó.
- Igen, és?
- Ez bizonyítja, hogy mi, magyarok erős demokráciára vagyunk kárhoztatva.
- Pont ez bizonyítja. Hogy pont arra. Úgy van.
- És erre a te négyéves gyereked rájött. Te meg állsz előtte, és csak nézel.
- Amennyiben ugye a finnek rokonai vagyunk – mondtam ki azt, amit a finnugrisztika tanszéken már csak irgalomból se szabad. Palkó elkezdte sorolni az összefüggéseket. A Szabadság-szobor nőalakja, aki valójában nem Brestyánszki Józsefné Hodor Matild, nem is Thuránszky Gaál Erzsébet, hanem maga Pallasz Athéné, tényleg halat tart az ég fele, mert a finnugoroknál a hal volt a szabadság jelképe, a szobrász Kisfaludy Strobl Zsigmondot „a görögök” pénzelték, a levélre emlékeztető erezetet Moszkva kérésére véste bele, és hogy a hal/olajág alulról nem látható felén van szeme a halnak. És a Kossuth téri Kossuth-szobor főalakja Periklészt vagy Zeuszt ábrázolja. Kapkodtam a fejem a sok hülyeségtől.
- Oké, de hogy kerülünk mi, magyarok ebbe az ügybe? Mi közünk van nekünk ezekhez az unalmas népekhez?
- Nézz a térképre. Az Őshaza és Görögország között a Kárpát-medence pont ott helyezkedik el, ahol az aranymetszés van.
Felállt a szőr a hátamon. Az az elvem, hogy amint egy tudós kiejti az aranymetszés szót, egy gyakorló elmebeteggel állok szemben. Van ott egy Da Vinci-kódos beütés, otthon mécseseket éget, és az Isteni Színjáték soraiban keresi a jövő heti lottószámokat. Lehet, hogy az én Palkó barátom még aznap el fog ásni a padló alá, ahol a hozzám hasonló szerencsétleneket gyűjti?
- Mondj még valami aranymetszéseset, légy szíves, már csak a vicc kedvéért is.
- Oké, menjünk a Duna-partra.
Aznap megfejtettem a magyar őstörténetet és rájöttem a demokrácia lényegére.
A Közgazdasági Egyetem északi végének vonalán álltunk. Onnan egy lépcső vitt le a rakparti útra.
- Na és most nézd meg azt a bizonyos halat – mutatott Palkó a hegy felé.
Lenyűgözve álltam. Máris biztos voltam benne, hogy nem bő ezer évből áll a magyar történelem, és a demokráciát sem csak viccből próbáltuk ki annyi-de-annyiszor a történelem során.
Az én Sárim halacskája hajszálpontosan a Szabadság híd pesti oldali Szent Koronája fölött látszott, mint valami glória. Pont fölötte. A nézőpont kifejezetten blaszfemikus volt: a magyar államiság szimbóluma fölött egy görbe hal adja a glóriát – bizonyítva, hogy nem tévedés a halszagú rokonság. A hal, amit balatoni gyerekként kifejezetten utálok, máris szimbólumként jelent meg bennem. Halért olajágat, halat olajágért: ennek a fele se tréfa, ez bizony a szabadság jelképe egyenesen a Szabadságról elnevezett szobor tetején, és a Szent Korona fölött látom, ami a Szabadságról elnevezett hídon van.
- Érted már? Magyarországnak nem szabad elvesznie. Amíg az ország áll, addig létezik demokrácia a Föld nevű bolygón – mondta, és én buzgón helyeseltem, noha nem nagyon értettem, mi van.
- Na, és a lépcső és a szobor között hol is helyezkedik el ez a bizonyos korona? – adta meg Palkó a kegyelemdöfést.
- Aranymetszés…
- Nem vagy te buta fiú. Tudod, ki tervezte ezt a lépcsőt száz évvel ezelőtt? Az egyik tanszékvezetőnk. Pont ide. És nem helyezték át, nem rombolták le. Változások persze történtek az elmúlt száz évben. Azelőtt például vörös csillag volt a korona helyén, a hal a csillag fénykoszorúját adta.
- Mit szóltak volna ehhez a ruszkik, ha megtudják?
- Haha. Tudták. Soroljam fel azokat a szovjet KB-tagokat, akik be voltak avatva? Mindig volt köztük egy ügyes gyerek a finnugor világból.
- Mit jelent az, hogy be van avatva? Én be vagyok avatva?
- Te nem. De a lányod a miénk. Én is ugyanezzel kezdtem gyerekkoromban, és az apám ugyanígy elfecsegte. Ugyanúgy a tanszéken kötöttem ki, ahogy a lányod fog.
- A finnugrisztikán. Ő. Na persze. Hogy éhen haljon, és a teljes társadalom megvesse szegényt.
- Mond valamit Attila király kincse? Az azért biztosít némi megélhetést – súgta Palkó.
- Az a... Tiszában van, vagy nem?
- Nem, barátom. A Dunában van. Szerinted kik írták a hunok mondáit? Mi se vagyunk egészen ostobák. Méghozzá pont itt, a korona alatt van, a híd lába alatt.
- Hát ahhoz nehezen fértek ti hozzá, testvérem.
- Viccelsz? Ötven évente hídépítés, újjáépítés vagy felújítás van itt, úgy intézzük a történelmet.
 
*
 

A lépcsőt azóta lebontották a metróépítés miatt. Amikor rákérdeztem Palkónál, azt mondta, ez a koncepció része.

 

- Néha elmaszatoljuk a múltat, néha pedig hagyjuk, hogy fényre kerüljön. Ne aggódj, ez az egész nagyon ki van itt találva.

1 komment

Címkék: szálinger balázs duna legendárium

A bejegyzés trackback címe:

https://dunalegendarium.blog.hu/api/trackback/id/tr82791109

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

J.N. 2011.04.02. 21:55:21

Remek, én speciel máris megkajáltam a heringes őstörténetünket, bár finnugos tanszékhez talán a tokhal jobban passzolna!