Duna-legendárium

A Hungarofest és a Litera közös projektje.

Duna-legendárium

A Hungarofest és a Litera közös projektje.

A Litera szerzői

Friss topikok

Linkblog

Podmaniczky Szilárd: A meggyfa termése

2011.03.29. 14:17 Duna Legendárium

A születésnapom előtt egyfolytában titkolóztak a szüleim. Suttogva beszéltek, a kenyeret is késsel vágták, nem a motoros kenyérszelővel. Biztos voltam benne, hogy kapok egy meggyfát.
Annyiszor megígérték, hogy ültetnek egyet a kertben, hogy most már egy tízéves gyereknél ezt nem lehet tovább húzni.
De most se lett meggyfa, hanem csak egy meggyes pite, meg bejelentették, hogy az idei ajándék egy kajaktúra a Dunán, amire, apu szerint, majd egész életemben emlékezhetek.
Szépen megköszöntem, de nem igazán örültem neki, mert azt se tudtam, mi az a kajak. Próbáltam megnézni az Interneten, de annyi meztelen férfit még sose láttam. Mind kajak volt.
Aput már láttam meztelenül, nem volt furcsa, hogy másoknak is ilyen kolbász lóg a lábai között. Megmutattam anyunak, de ő mindjárt máshogy böngészett, és bemutatta a Duna-partot, ami tele volt fával, növényekkel meg bográccsal.
Hétfőn apu megszerezte a kajakot, ami nem volt neki könnyű, mert így nyár elején olyan nagy sor áll kajakért, és apunak elfáradt a szeme a semmittevéstől. A hatos számú kajakot kaptuk, amiben mindhárman elfértünk, meg a csomag is, amit anyu gondosan fölszerelt konzervekkel, tartós kenyérrel és műzliszelettel.
A szüleim eveztek, nekem csak gyönyörködni kellett a vízi életben. Anyu ötpercenként megkérdezte, hogy jól ülök-e, és ha nem válaszoltam, meg akart állni. Apu kicsit begurult, a kajak elejébe telepített, ahol anyu folyamatosan láthatott.
Tényleg szép ez a Duna, csak tilos volt a kezem belelógatni a vízbe, mert apu már fogott benne akkor csukát, ami csuklóból képes leharapni egy kislány kezét.
Az első napon délután kettőkor letáboroztunk, hogy megszokjuk a táborozást. Anyu megmelegített három babkonzervet a kondérban, apu pedig fölmászott egy fára, és azt mondta, ő Tarzan, aztán leugrott, és aznap csak bicegve járt. Anyu megkérte, hogy mérje föl a fizikai korlátait, mert nem szeretne legközelebb egy kórházhoz evezni.
Este gyufatésztát ettünk szecsuáni csirkével, amiért anyu bocsánatot kért, mert ilyen párosítás csak a mesében létezik.
A tűz köré ültünk, apu elővette a szájharmonikáját. Egész este blúzt fújt, de olyan szenvedélyesen, hogy anyu rászólt, ne köpködjön.
Aztán nyugovóra tértünk a sátorban, amit apu rosszul állított föl, és ahogy anyu bemászott, rádőlt az egész. Akkor már elemlámpával kellett a használati utasítást olvasni, mert tűzvédelmi okokból lepisilte apu a parazsat. Anyu kicsit dühöngött, hogy lehet ilyen mamlasz egy férfi, mire apu megfenyegette, hogy itt hagyja az egész kócerájt a sötétben. Anyunak van stílusérzéke, nem válaszolt.
Apu végül kint aludt a sátor előtt a hálózsákban, mi meg anyuval az összedőlt sátorban. Éjjel ki kellett volna mennem pisilni, de nem találtam a kijáratot. Amikor már nem tudtam tartogatni, fölébresztettem anyát. Ő megtalálta a kijáratot, csakhogy apu pont odafeküdt, és át kellett rajta mászni. Az egész család fölébredt a vizelési ingerem miatt. Apu megígérte, hogy holnap másként lesz, katonai fegyelem fog uralkodni. Mire olyan sortüzet eresztett a levegőbe a babtól, hogy tök hiteles lett az apukám.
Reggel fáradtan ébredtünk, és mindannyian arra gondoltunk, hogy otthon mennyivel jobbat lehet aludni. Körülbelül derékig megmosakodtunk a folyóban, megettünk egy-egy lekváros szendvicset, amit apu Hitler-szalonnának hívott, aztán összecsomagoltunk, és folytattuk tovább az utat.
Egy belógó fűzfa ágai mellett haladtunk, mikor elsikítottam magam. Egy hatalmas hal ugrott föl mellettem, és pont a szemembe nézett, megmozgatta a bajszát, aztán eltűnt. Apu azt mondta, kár félni tőle, ez csak ponty, és a pontynak nincs foga, növényeket eszik és horgászkukoricát. Anyu szerint kár, hogy nem a csónakba ugrott, mert hozott piros paprikát, és olyan filézett halászlevet főzhettünk volna belőle, aminek a lényege a friss nyersanyag. Úgyhogy szépen kikötöttünk, apu elkezdett horgászni, mi pedig néztük. Kérdeztem, hogy szabad-e ilyenkor szurkolni, de apu szerint a csönd termékenyebb.
Amikor eluntam magam, elindultam virágot szedni, hogy örömöt okozzak anyunak, még ha nem is hozott vázát. Jó volt így sétálni az ártéri erdőben, ahogy apu nevezte. Gyűjtöttem gombát, kavicsot és háromféle virágot is. Csak az volt furcsa, hogy anyu nem kiabált utánam, pedig ő genetikailag aggódik.
Ahogy sétáltam vissza, már messziről hallottam, hogy anyu nagyon szenved. Meg apu is. Gondoltam, akkora halat fogtak, hogy alig bírják kihúzni a Dunából. Ahogy közelebb értem, láttam, hogy anyu csukott szemmel kapaszkodik egy fába, apu pedig a fenekénél taszigálja előre, de anyu nem haladt sehova, mert jó vastag volt a fa. Először olyan furcsa volt az egész, hogy pont ők, de hát az internetről tudtam én, hogy ez a kettyintés.
Kicsit visszasétáltam, nem akartam őket így látni. Aztán úgy jöttem elő, hogy ezt nézzétek! És teljesen úgy csináltak, mintha nem történt volna köztük semmi. Pedig azt gondoltam, hogy a kettyintéstől egy kicsit mindenkinek jobb lesz.
Mivel apu nem fogott semmit, megettünk három Székely káposztát, ami a napon melegedett meg. Összepakoltuk a cuccokat, és indultunk tovább.
Apu azt ígérte, hogy estére kolbászos lecsót csinál, és iszunk egy kis bort is, csak el kéne érni azt az állomáshelyet, amit kinézett a térképen. Közben eltűnt a nap, felhők gyülekeztek az égen, és föltámadt a szél is. Apu mérgeskedett, hogy legalább hátszél lenne, akkor hamarabb odaérnénk. Úgy evezett, hogy tisztára átizzadt a pólója, és anyunak is folyt a víz az orrán.
Anyu kérlelte, hogy kössünk ki, mielőtt föltámad a vihar, de apu szerint már csak másfél kilométer, biztosan odaérünk az eső előtt. Anyu kiabált, de apu nem hagyta. A szél már ilyen nagy hullámokat csapott, és apu még mindig evezett. Hiába próbálta a part mellett tartani a kajakot, egyre inkább a közepe felé sodródtunk.
Te állat vagy, mondta anyu. Ezt még hallottam, de többet már nem. Megpróbáltam lebújni a kajak aljára, megbillentem, és beestem a vízbe. Apu néhányszor már tanított úszni az uszodában, de itt az kevés volt. Becsapott egy hullám a számba, és elmerültem. Akkor apu beugrott a vízbe. Nem látott semmit. Anyu kiabált, hogy segítség, de senki nem hallotta. A víz alatt nagyon nagy csend lett, megszűnt a szél zúgása, meg talán melegebb is volt. Próbáltam kapálózni, hogy a felszínre érjek, de már azt sem tudtam, merre van.
Abban az évben én voltam a 6. gyerek, aki megfulladt a Dunában, és 13., aki valamelyik természetes vizünkben. Nagy dicsőség!
Valahol Szerbiában dobott partra a víz, lila voltam, püffedt és büdös. Anyuék egymást hibáztatták, a temetés után egyből elváltak, mert mindig én jutottam eszükbe. A halálom első évfordulóján anyutól engesztelésül megkaptam a sírom mellé a meggyfát, de amikor az első termést hozta, ki kellett vágni a temetői szabályzat miatt.
 

Szólj hozzá!

Címkék: podmaniczky szilárd duna legendárium

A bejegyzés trackback címe:

https://dunalegendarium.blog.hu/api/trackback/id/tr582781829

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.