Duna-legendárium

A Hungarofest és a Litera közös projektje.

Duna-legendárium

A Hungarofest és a Litera közös projektje.

A Litera szerzői

Friss topikok

Linkblog

Győrffy Ákos: Át

2011.03.26. 18:11 Duna Legendárium

Azon a májusi hajnalon a tükörsima víz virágillatú volt. Mintha egy láthatatlan, tavaszi mező lebegett volna a folyó fölött. A pirosan és zölden villódzó jelzőbóják árbocain még ott gubbasztottak az alvó kárókatonák. Hatalmas volt a csend a folyókanyarban. Azért az alsógatyát ne vegyük le, mondta halkan a barátom. Nem mintha szégyenlős lennék, de valahogy meztelenül nem tudom elképzelni magam a túloldalon.
 
A folyóparti ember számára soha nem volt kérdés, hogy a Duna élőlény. Még akkor sem, ha életében eszébe nem jutott elgondolkodni ezen. A Duna a tudat homályos mélyrétegeiben kanyarog, mindig is ott kanyargott. Lehetetlen elképzelni olyan időt, amikor a Duna még nem volt bennem, mondja ez az ember. Amikor még nem ismertem az emberi nyelvet, a Duna nyelvét beszéltem, és amikor álmodtam, a Duna vetítette elmémbe a képeket. Minden gondolatom mögött a hömpölygő víz van, és amikor már nem leszek, az csupán annyit jelent majd, hogy elárasztja a szívem a Duna, kimossa a szívemből mindazt, aminek nincs semmi jelentősége. Mert nincs jelentősége semminek, ami nem Duna.

Este tíz óta ittunk a Hangulat Presszóban. A csaposnő éjfél körül zárni akart volna, de nem volt szíve véget vetni a beszélgetésünknek, inkább azt javasolta, hogy ő most elmenne néhány órára, addig behajtja a rácsot, maradjunk nyugodtan. Tudjuk, hol a sör, a pénzzel meg majd reggel elszámolunk. Efféle gesztusokat viszonylag ritkán tesznek ötven körüli csaposnők, nem is tudtuk mire vélni nagylelkűségét. Ő sem érti igazán, mondta, egyszerűen úgy érzi, minket most nem szabad elküldenie. Hogy van valami bennünk, amivel szemben ő kiszolgáltatott, és amikor este betoppantunk a kocsmába, ő már tudta, hogy reggelig maradunk. Szelíden mosolygott ránk, mintha az anyánk lett volna, és már ott sem volt. Finoman behajtotta maga mögött a rácsokat.

Nem emlékszem, mikor mondtam először a barátomnak, hogy szerintem nem maradt más hátra, mint átúszni a Dunát. Egész másról folyt éppen a szó, amikor ellenállhatatlan késztetést éreztem arra, hogy ezt bejelentsem. Először mintha nem is hallotta volna, folytatta a félbemaradt mondatot. Magam sem értettem, miért mondtam ezt neki, és hogy miért jutott egyáltalán eszembe. Mintha nem is én mondtam volna, a hangomra sem ismertem rá. Kinek a hangja. Carl Gustav Jungnál olvastam később, hogy az édesanyja olykor a legváratlanabb helyzetekben egészen különös hangon szólalt meg, és amikor erre a hangra váltott, annak mindig jelentősége volt. Kimondott valamit az ebédlőasztalnál, ami egyáltalán nem illett oda, és a többiek általában észre sem vették. A legfurcsább az, hogy ő maga sem vette észre, miközben olyan mondatai voltak, írja Jung, amelyek mindig nagyon mélyről szóltak és a legközvetlenebbül érintették a körülötte élőket.

Beavatás nélkül az ember megmarad szellemileg kiskorúnak, és bármit is tesz később, ebből a kiskorúságból soha nem tud kilépni. Mindig is tudtam, hogy egyszer át kell úsznom a Dunát, mint ahogy mindenki más is tudja, aki itt él. Mindenki tudja, hogy egyszer meg kell tennie, ennek ellenére a legtöbben sosem teszik meg. Anélkül halnak meg, hogy megtették volna. Az átúszás gondolata egész életünkön át elkísér. Lehet nem gondolni rá, de ez semmit nem változtat a lényegen. Már nem tudjuk, mit jelent, hogy miért kell átúszni, csak a tudat, hogy kell, hogy nem lehet másképp.

Ő aztán nem, honnan veszem ezt a baromságot, hogy majd éppen ő és éppen most, mondta a barátom, miután megismételtem neki, hogy egyszerűen nincs más lehetőség, indulni kell és kész. Legfeljebb akkor, ha elmondom neki, miért. Ha ennek nyomós oka van. Erre valami olyasmit válaszoltam, hogy elég nyomós ok az, hogy eddig nem tettük meg, és mindketten tudjuk, hogy addig csak bohóckodunk itt a szavainkkal, amíg nem engedelmeskedünk a folyó akaratának. Mert ezt akarja tőlünk, mint ahogy mi is ezt akarjuk, és akkor így kell lennie és meg kell lennie. Legyen, mondta hosszú hallgatás után, és aztán már a sörünket sem ittuk meg, otthagytunk mindent az asztalon, cigarettát, pénztárcát, telefont.
 

A hideg víztől azonnal tökéletesen kijózanodtam, a látásom elképesztően megélesedett. Amíg fel nem jöttem a felszínre a fejes után, mintha nem is éltem volna. Volt néhány másodperc, amíg nem voltam jelen önmagamban. A hirtelen megélesedett látásom befelé és kifelé egyaránt működött. Egyszerre minden a helyére került, mintha egy hatalmas anyaméhben fordulnék be éppen a szülőcsatornába. Magam mögött hagytam ezt a világot. Kívülről és felülről néztem vissza rá. Tehát ez vagyok én, akiről sosem tudtam eddig. A Duna itt nagyjából fél kilométer széles, de ahhoz, hogy átússzuk, egy kilométert biztosan meg kell tennünk. A sodorvonalba érve elkapott egy olyan erő, amihez hasonlót addig soha nem tapasztaltam. Tényleg mintha a halálon át vezetne az út. Olykor hátrafordultam, hogy lássam, barátom megvan-e még. Őt valamivel lejjebb sodorta az áramlat, becsukott szemmel tempózott az ólomszínű vízben. A szemközti várhegy hatalmasra nőtt, betöltötte a horizontot egészen, és nem hagyott helyet bennem semmi másnak. A moha lepte sziklák elfoglalták a tudatomat. A jól ismert táj innen nézve egészen újszerűnek és különösnek tűnt. Hol vagyok. Eddig nem itt éltem. Ezt az egészet a folyó látja így, nem én. A Duna tekintete lettem. A Duna szemével látom az eget és a szürkületből előtűnő erdőtömböket. Az erő, ami elragadott, régtől ismerős volt. Csak nem emlékeztem rá, hisz soha nem találkoztam vele, mióta itt vagyok. Ezt az erőt igyekszik elfeledtetni minden ideát. Ne tudjak róla. Ne számoljak vele. Hatalmas ordítást hallottam a hátam mögül. Úgy látszik, a barátom most szembesült azzal, hová is került.  Mintha egy bolygó lennék valamelyik naprendszerben, engedelmeskedve egy közeli csillag ragyogó vonzásának. A folyton változó kép mögötti mozdulatlan jelenlét felismerése tényleg csak üvöltést csalhat elő a torkunkból.

A part menti csúszós köveken hason csúszva vergődtünk át. Zihálva feküdtünk a finom sóderon. Az, hogy visszafelé is ússzunk, eszünkbe sem jutott. Azt biztosan nem éltük volna túl. Egy szál alsógatyában tettük meg a néhány száz méteres utat a kompig, a főút mellett, az éledező forgalomban. Volt, aki rendőrt akart hívni, és volt, aki kikiabált a kocsiból, hogy mi a faszt képzelünk mi, köcsög drogosok, hogy hajnalok hajnalán alsógatyában botladozunk az út szélén, szemmel láthatóan betépve. A reggeli első kompot éppen elértük. Egy német rendszámú turistabusz ébredező utasait minden bizonnyal életre szóló élménnyel ajándékoztuk meg.
 

 
Jött fel a nap a várhegy mögül, a komp korlátjának dőlve reszkettünk a hűvös szélben. Alsógatyánkon iszapfoltok, a barátomé ki is szakadt útközben. Tényleg mintha beszartunk volna mind a ketten. A kocsmába visszaérve mindent úgy találtunk, ahogy hagytuk. A csaposnő még nem volt ott, megittuk a maradék sört, elszívtunk szótlanul egy cigarettát. Nem volt mit mondanunk egymásnak, tudtuk mind a ketten az egészet. Valamennyi pénzt otthagytunk a pulton, behajtottuk a rácsot magunk után. A vízparti halsütő felé indultam, alvásra gondolni sem tudtam. A halsütő mindenese ilyenkor már kiteszi a székeket a betonplaccra. Talán a kávét is lefőzték már. Messziről észrevettem a vízirendőröket, ott ácsorogtak a komp rámpájának tövében. Hárman voltak, körbeálltak valami sötétszürke halmot a homokon. Ahogy odaértem, láttam, egy holttest az. Alsónadrágban volt, hosszú, barna haja eltakarta az arcát. A kávétól elment a kedvem, hazaindultam inkább. Végighallgattam egy Meredith Monk lemezt a szőnyegen fekve, amitől olyan nyugtalanság fogott el, hogy újra lementem a partra. Az első ember, akivel találkoztam, régi kajakedzőm volt. Lefékezett mellettem a biciklijével, és megkérdezte, tudom-e, hogy megfulladt a Tamás. A barátomról beszélt. Merthogy látott minket hajnalban, amikor szerelte a csónakmotort a kajakegyesület udvarán. Látta, ahogy beugrunk a vízbe az egyesület stégéről. A vízirendőrök mondták neki az előbb, hogy a Tamást megtalálták a kompnál. Egy horgász hívta őket, aki ott villantózott a sebes folyású résznél a kompkikötő alatt. A Tamás nem lehet halott, mondtam a kajakedzőnek, együtt jöttünk át a komppal, tévedés az egész. A feleségét is hívták már, mondta az edző, és hogy ő érezte, hogy baj lesz, amikor látott minket beugrani a vízbe hajnalban. Engem nem féltett annyira, inkább a Tamást. Öreg ő már ehhez, és nincs is hozzászokva. Nem ő az, ez biztos, mondtam neki, az illető csak hasonlít rá. Ahogy elviharzott a biciklijével, hívtam a barátomat. Nem vette fel. Hívtam még legalább ötször. Semmi. Aztán megszólalt a telefonom. A felesége hívott. Üvöltve kérdezte, hogy hol a Tamás, az előbb hívták a rendőrök, de amit mondtak neki, azt nem hiszi el. Azt mondta, hazamegy, motyogtam a telefonba, és hogy ne aggódjon, nem a Tamás az a vízihulla. Te rángattad bele, most már sírva sikított, biztos te találtad ki, hogy átússzatok. Én, igen, én találtam ki. Azt nem mondhattam neki, hogy a Duna volt, hogy a Duna akarta. Pedig az sem lett volna kevésbé igaz. Telefonom lemerült, a nyüszítő, sikító hang ott maradt a fülemben.

Fecskék köröztek a csillámló víz fölött, bogarakra vadásztak. Egy pillanatra érintették csak a vizet, mindig csak egy szemmel alig észrevehető pillanatra. Az öreg nyárfák fanyar illata elöntötte a sétányt. Volt néhány másodperc, amíg én is elhittem, amit hallottam. Hogy tényleg ő volt az ott reggel a vizes homokon. Ivott valahol, estére került csak haza. Körülbelül egy fél napig volt halott a felesége számára. A beavatás hasonló a halálhoz, a halált játssza el. Megérkeztek az első strandolók a partra, a kisgyerekes anyukák felállították a napernyőket. A luxushajók erős hullámai addigra eltűntették a holttest nyomát a homokról.  

Szólj hozzá!

Címkék: győrffy ákos duna legendárium

A bejegyzés trackback címe:

https://dunalegendarium.blog.hu/api/trackback/id/tr52773742

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.